Augusztus 15. a spiritualitás napja volt. Előbb David Eugene Edwards súlyos, istenes dalai voltak soron a Woven Hand élén, aztán a világzenei, illetve a nagyszínpadon párhuzamosan a Klezmatics, illetve Nick Cave. Azokban a percekben, amikor az ezúttal négyfős kórust használó Nick Cave a Deanna közepébe beépített egy mi-felénk is ismert spirituálét (Oh, Happy Day), a világzenei színpad légterét tán épp azon capella spirituálé hangjai töltötték meg, mely Mózes testvérről szól, aki a vízre ütött, s így minden gyermek átkelhetett, mert a tengerek utat engedtek nekik. (Kis nyelvészkedés: az átkelést jelentő pass over igéből ered a Passover, azaz a zsidó húsvét angol elnevezése, héberül a pészach, ami viszont az elmenni, elvonulni igéből fakad.)
*
"Gospel vagy klezmer, ezek csak szavak, stílusok. Én nem stílusokban gondolkodom, és főleg nem úgy, hogy ezek bármiben is korlátozzanak. Az első és legfontosabb, hogy történetekkel dolgozunk. Nem a közös zenélés a legnehezebb - mondja Frank London, a Klezmatics fúvósa, billentyűse, énekese a Joshuával és Kathrynnel való együttműködésről -, sőt, az inkább szórakozás. A legnehezebb az, hogy értelmet adjunk neki. Nem a hogyan, hanem a miért a fontos. Az első közös koncert segített, mert adott volt egy közös téma, a Passover, a zsidó húsvét: a rabszolgaságból való szabadulás története. Ez egy emberi történet, része a zsidó mitológiának, része a történelmünknek, minden évben megünnepeljük. És ugyanígy a feketéké, az Ameri-kában élő afrikaiaké is, akiket rabszolgaként hurcoltak be. Ez a közös örökségünk része. A felszabadulás gondolata mindannyiunknak fontos. Ezért szól erről olyan sok spirituálé, olyan sok gospeldal. Ezért olyan fontos alakja Mózes a fekete amerikai zenének, még a nem zsidó feketék zenéjének is. Ha Mózesről énekelsz, akkor a rabszolgaság alóli felszabadulásról énekelsz. Ez a mi közelítésünk lényege. Nem csak egy jam session kedvéért jöttünk össze."
A Frank London által említett, spirituálékat is megszólaltató koncertet a New York-i Museum of Jewish Heritage kibővítésének alkalmából adta a Klezmatics, és erre készülődve, egy dokumentumfilmben ismerték meg Joshua Nelsont, a fekete zsidó gospelénekest. Elképesztő hang, elképesztő vitalitás. Egy percig sem lehetett kétséges, hogy érdemes megpróbálniuk együtt. Vajon összejöttek volna-e valaha, ha nincs a Zsidó Örökség Múzeumától kapott felkérés? Frank azt feleli: Joshua a minap a régi papírjai között fel-fedezte, hogy 1992-ben egyszerre szerepeltek a zsidóság és a dzsessz kapcsolatát körüljáró New York-i fesztiválon, csak épp még nem együtt. "Ugyanabban a világban mozgunk, New York-ban élünk, zsidó muzsikusok vagyunk, kizárt, hogy valahol, valamikor ne találkoztunk volna."
*
"A klezmer és a gospel nem szólal meg túl könnyen együtt, némelyek szerint, akár az olaj és a víz, nem tud összekeveredni - teszi hozzá Joshua Nelson. - De amikor elkezdtük a közös munkát, egyszerűen a gospelem köré csavarták a klezmerjüket, és úgy összefolyt a kettő, mint a tejberizs. Magától értetődött, végig se kellett beszélnünk. Amerikában evidens, hogy a feketék rabszolgák voltak egy bizonyos időponttól kezdve kétszáz éven át. A fekete spirituálékban megénekelt történetek jó része a tórából ered, a zsidó rabszolgaságról szól. Amikor a rabszolgaság alóli felszabadulásról éneklünk, akkor tudjuk, hogy ha nem is négyezer, de százötven évvel ezelőtt még rabszolgák voltak a feketék! Ez nagyon valóságossá teszi ezt a zenét. Az egyetlen különbség talán az, ahogy a zsidók és az afro-amerikaiak zeneileg kifejezik magukat, de mégis sokkal jobban hasonlít egymásra ez a két zenei világ, mint képzelnéd. A zsidó kántor vagy a gospelénekes siránkozó hangja ugyanazt az érzést fejezi ki, csak kicsit más stílusban."
E ponthoz érve Joshua előbb kántor módra, aztán saját gospel stílusában kiereszti a hang-ját az öltözőként szolgáló konténerben. Frank rögvest kielemzi: a kántorének a tüdőből, a gospelhang a torokból. Az ő családja valahonnan Európából keveredett Amerikába, Joshuáé Afrikából, csak régebben. "Az egész családom fekete. A legtöbben azt hiszik, hogy a zsidóságom egy európai zsidó anya és egy fekete apa kombinációjából ered. De épp az ellenkezője igaz. Anyám fekete zsidó. A családunk története Nyugat-Afrikából ered. Tudjuk, hogy vannak fekete zsidók, ismerjük az etiópiaiakat vagy az ugandaiakat. Amerikában is léteztek fekete zsidó vallási közösségek. Az európai zsidósághoz hasonlóan nekünk is megvan a magunk hagyománya. Mint már mondtam, mi kétféle jelentéssel énekeljük a spirituálékat, és éneklünk zsidó dalokat is, with soul, lélekkel. A nagymamám még él, 1911-ben született, az ő mamája az 1880-as években. Virginiában élt, de nem volt rabszolga; esetleg az ő anyja. De nem tudjuk. A nagymamám nem tud arról, hogy a családjukban rabszolgák lettek volna, sok szabad fekete is létezett. Megvásárolhatták a szabadságukat."
*
Joshua Nelson New Jersey északi részén nőtt fel, mint akármelyik fekete kölyök, csak ő zsinagógába járt - a lakásuk közelében egy európai, New Yorkban pedig egy fekete zsinagógához tartoztak -, és héber iskolában tanult. A fekete közegben tapasztalható antiszemitizmusról kérdezve azt feleli, mindenhol létezik rasszizmus, amit főként a tudatlanság táplál, s az elnyomatás ténye a feketéket sem teszi előítélettől mentessé. Illusztrációként elmeséli, hogy a New York-i Világkereskedelmi Központ elleni terrorakciót követően Amiri Baraka egy nyilatkozatában a zsidókat és az izraelieket tette felelőssé a merényletért. Baraka elismert író, költő, eredeti nevén, LeRoi Jonesként 1963-ban írott tanulmánykötete, A blues népe - Néger zene a fehér Amerikában magyarul is olvasható. Frank szerint túl régóta nem látta a nevét az újságban, azért csinálta az egészet.
"Kiadtam egy sajtóközleményt - mondja Joshua -, hogy amit Baraka állít, az idiótaság, és ha nincs rá bizonyítéka, ne mondja. Ezután felhívott, hogy beszéljük meg, én pedig letettem: nincs mit megbeszélnünk, te úgyis tudod a tényeket, katt. A helyzet az, hogy nagy tisztelet övezi a fekete közösségben. De akkor is az igazsághoz kell tartanunk magunkat."
