Magyar Narancs: Az idei dunaParton a fellépők többsége az épp veszélyeztetett független kategóriába tartozik. Milyen elvárásaitok vannak a rendezvénnyel szemben?
Szabó György: 2008 után azért rendezzük meg idén másodszor a platformot, mert a független kategória olyan intézményen kívüli, gazdátlan terület, amelynek a megmutatkozását itthon és nemzetközi szinten is segíteni kell, érdemes. Most a Műhely Alapítvánnyal próbáltunk meg egy olyan háromnapos programsorozatot összerakni, amelynek húsz produkciója megfelel a nemzetközi mércének is. A fő cél most, hogy a január 20-22. között Magyarországra látogató neves szakembereknek, menedzsereknek, színház- és fesztiváligazgatóknak megmutassuk az elmúlt évek legjobb magyar független produkcióit: 8 színházi és 11 táncelőadást.
MN: Kikre bíztátok az előzetes válogatást?
SZGY: Hatfős szakmai testület válogatott előzetesen: olyan szakemberek, akik elég kritikusak, próbálnak kilépni a magyar közegből, ismerik a külföldi mezőnyt, és tudják, mi az, ami az embereket külföldön is érdekelheti. Kritikusak akkor is, amikor csak a Trafóba jönnek előadást nézni. Mondhatom úgy is, hogy trafós szemüvegen keresztül vizsgálták meg ezeket a produkciókat.
MN: Ez mit jelent?
SZGY: A kritika a Trafó esetében bátrabb, kevésbé elnéző, amit ma már ugyan erénynek tartunk, de korábban sokszor rosszul esett. Számunkra fontos a dunaPart, nemcsak azért, hogy a külföldi piacra kiléphessenek a társulatok, és így a megélhetési perspektívájuk is kitáguljon, hanem hogy deklarálni tudjuk, hogy abban a szférában, amit most próbálnak ellehetetleníteni, léteznek nemzetközi értékek. Jártam például egy angol fesztiválon tavaly augusztusban, ahol feltették a kérdést: hogy lehet a magyar független szcéna ilyen erős? Ekkor szembesültem igazából azzal, hogy egy ilyen platform mennyire fontos.
MN: Miért és kiknek fontosak ma szerinted a független társulatok?
SZGY: A Trafónak azért fontos, hogy ezek az alkotóközösségek tudjanak létezni, mert nincsen saját társulata, és ezekből a művészekből táplálkozik. Fontos kell, hogy legyen egy magára adó fővárosnak is, mert ezzel képes önmagát értelmezni, pozicionálni. Egy ilyen rendezvényen keresztül azt is képes megérteni, hogy mit jelent az a szó, hogy metropolis, sőt azt is, hogy kozmopolitizmus, bár ez utóbbit sokan manapság negatív tartalmúnak igyekeznek láttatni. Egy ország a világ jelentős fesztiváljain keresztül olcsón és hatásosan kommunikálhat, bizonyíthatja nyitottságát, pluralizmusát. Az állampolgárnak meg azért fontos, mert büszke lehet a sikerekre, amikben az általa befizetett adó is benne van.
MN: Kortárs színházról, illetve táncról beszélünk. Miért épp ezek a műfajok?
SZGY: A színház nagyon húzós most külföldön, ha nem is tudunk róla sokan. Mundruczó Kornél, Bodó Viktor és Pintér Béla munkái komoly sikereket aratnak Európa-szerte, Frenák Pálnak most épp Belgiumot sikerült besöpörnie, új területet hódított meg magának. Egyre több meghívást kap a Maladype és a többiek is, amelyekről itthon még kevesebbet beszélnek, például Fehér Ferenc vagy Ladjánszki Márta. Meg kell említeni Schilling Árpádot is, aki belekerült most a prágai Quadriennale programjába. Úgy tűnik, több olyan új színházi csapat is van, akiknek jó lehetőségeik nyílnak a jövőben, és a táncban is kezd megerősödni egy új generáció.
MN: Változtat-e mindez a Trafó profilján?
SZGY: Nem lehetünk érzéketlenek a megváltozott hazai helyzettel kapcsolatban. Egyrészt figyelembe kell venni, hogy a hazai társulatok anyagi helyzete megrendült, másfelől értékátrendeződés történt a műfajok között.
MN: Ez miben érzékelhető?
SZGY: A hivatalos színházi struktúra óhatatlanul a kommercializálódás felé sodródik. Míg régebben egy négyszáz nézőt befogadó színház nyugodtan futtathatott művészi repertoárt, ez a mai világban egyre kevésbé tartható. Egyre kevesebb embert érdekel a művészet, mert gyökeresen megváltoztak az életfeltételek. Nap mint nap szembe kell nézni egzisztenciális kihívásokkal, és ha a színház ezeket a kérdéseket boncolgatja, reflektál erre a helyzetre, egyre kevésbé népszerű. Az alternatív színházak lassan átkerülnek kisebb helyszínekre. Budapesten ezek a folyamatok megkérdőjelezhetetlenek. A független szcénát ezért nem gyengíteni, hanem éppen megerősíteni kell. Ha kivonják a pénzt erről a területről, annak az lesz az egyenes következménye, hogy a kvalifikált munkaerő elmenekül. A függetlenség lényege, hogy az alkotó maximalizálni tudja az alkotás feltételrendszereit, és kompromisszumok nélkül gyűjtheti azokat az alkotótársakat, akikkel a legjobban, legpontosabban ki tudja fejezni magát. A nagy repertoárrendszerben viszont az elemek jó része kötött. Mondok egy példát: amikor Jeles András a Katona József Színházban rendez, biztosan nem úgy működik, mint a saját csapatával, amely érti minden szemvillanását. Abban igazat adok Vidnyánszky Attilának, hogy ha valaki át akar lépni egy másik rendszerbe, akkor legyen rá lehetősége, ám ne legyen ez kényszer a számára. Van, aki nem akar bevonulni egy nagyobb intézménybe.
MN: Szerinted mi vár a függetlenekre?
SZGY: Remélem, hogy a főváros kialakít valamiféle stratégiát, bár erről még nem mondott semmit. A függetleneknek az LMP-nek köszönhetően törvény garantálja, hogy megkapják annak nyolc százalékát, amit a kőszínházak, és kiírják majd a működési pályázatot is. De most nagyon alacsony költségvetéssel működnek, nagy a kapkodás, a tehetetlenség. Idén a dunaPartnak fesztiváljelleget szeretnénk adni. Nemcsak nemzetközi megmutatkozás lesz, hanem szeretnénk, hogy a hazai nézők is ismerkedjenek meg ezekkel a társulatokkal, mert olyan értékek születtek itt, amelyek irányt adnak a jövőre nézve is. Egy dolog nagyon kezd bejönni most, mégpedig az improvizáció - a színházban és a táncban egyaránt. Nem véletlen, hogy a Momentán Társulat rezidenciáján lesz a fesztiválklub. Legalább száz külföldi szakembert várunk Ausztráliától Európáig, és nagy dolog, hogy több európai hálózat itt tartja majd a találkozóját ezekben a napokban. Az előadások és prezentációk nyomán remélhetőleg együttműködések, koprodukciós lehetőségek merülnek majd fel.
MN: Kik a legesélyesebb társulatok?
SZGY: A HOPPart mindenképpen, a marosvásárhelyi Yorick Stúdió, a Bloom!, a Tünet Együttes... De nem is sorolnám tovább a teljes programot.
MN: Hogyan alakulnak a Trafó hosszabb távú tervei?
SZGY: Idén tavasztól intenzívebb a színházi programunk; ősztől kevesebb lesz a külföldi produkció, és a magyarok közül is előtérbe kerülnek a független színház képviselői. Több lesz az újcirkuszi előadás, hiszen a válság idején ez a műfaj nagyon fontos. Magyarországon persze ennek a művészeti ágnak sem egyszerű a helyzete, nincsen piaca, és ha megszületik valami, azt azonnal elviszik külföldre. Döntő változást hozhat az AGORA program, egy EU-s projekt beindulása: tizennégymilliárdot invesztáltak vidéki épületekbe, hogy azok be tudjanak fogadni előadásokat, és lesz talán öt-hat, amelyik intellektuálisabb, Trafó-kompatibilisebb lesz.
MN: Jelenleg úgy tűnik, a kultúrpolitikának nem igazán fontos a kortárs művészet fennmaradása.
SZGY: Külföldön is hasonló tendenciák vannak, bár van egy komoly eltérés a hazai és a nemzetközi színházi finanszírozás között. Egyfelől tagadhatatlan, hogy van egy kis kifulladás a kortárs művészeti folyamatokban, nagyon nehéz új dolgokat megfogalmazni, és sok minden integrálódott a nagyobb rendszerekbe - ahogy például nálunk a Nemzeti Színháznak kortárs arculata lett. Viszont máshol nagyon tudatosan invesztálnak a független területekbe, és nagyobb pénzekről is van szó - de jelentősebb a közönség is, vagyis van rá igény.
MN: Mit szólsz ahhoz, hogy a Petőfi Csarnokot, ahol valaha kezdted a kortárstánc-szervező pályafutásodat, integrálni akarják a Trafóba?
SZGY: A főváros rossz anyagi helyzetben van, és próbálja a legkevésbé fájó módon megoldani a helyzetet. De ez egy hosszabb folyamat lesz, amelyben több lépcsőben dolgozzák ki a megoldást. Egyértelmű, hogy a PeCsában a zenei terület kap nagyobb hangsúlyt, amit mi nem tudunk befogadni - viszont az a piacképes. Van egy kötelező előírás: ha bezársz egy iskolát, akkor biztosítani kell az oda járóknak, hogy máshol megkapják ugyanazt a szolgáltatást. A Trafóban ez nem valósulhat meg teljesen.
