Magyar Narancs: Hogy jött öszsze Kiarosztamival?
Juliette Binoche: Többször is belebotlottam fesztiválokon, és sosem mulasztottam el szóvá tenni, hogy szeretnék filmezni vele. "Mikor?" - kérdeztem folyton. De ő mindig kitért a válasz elől. Főként azért, mert nem mert megmukkanni. Túl gyatra volt az angolja. Aztán egyszer összeszedte a bátorságát, s a legnagyobb meglepetésemre meghívott, hogy látogassam meg Teheránban. Elszörnyedtem. "Túl sok súrlódás van Franciaország és Irán között! És annyit hallani a nők sanyarú helyzetéről." De ő csak biztatott, hogy egyáltalán nem komplikált dolog elutazni hozzá. "Nézze meg a saját szemével, milyen nálunk az élet." Igaza volt. Egy ismert színésznőnek abban a kiváltságban van része, hogy saját maga győződhet meg a dolgok állásáról.
MN: Ekkor már tudta, hogy milyen filmre készülnek?
JB: Nem volt projekt, semmi konkrétum. Csak látogatóba mentem. Egy filmes diák várt a reptéren, meg egy rakás fotós. Még szerencse, hogy el volt kendőzve az arcom! Kérdőre vontam Abbaszt: "Miért csődítette oda azt a rengeteg fotóst?" Nem ő volt. A párizsi induláskor valaki kiszúrta, hogy én is a járaton vagyok, és felhívta egy teheráni újságíró haverját. Két napig maradtam, a végére egész jól összeszoktunk. Olyannyira, hogy még hallgatni is tudtunk egymás társaságában, ami bizalmat és meghittséget feltételez. Ennek a szavak nélküli összhangnak köszönhető a film ereje.
MN: Szándékosan megtévesztő mű.
JB: Abbasz 45 percig mesélt arról, mi történt vele Toscanában. Amikor a végére ért, megkérdezte: "Elhiszed, amit mondtam?" Elhittem. "Pedig egy szó sem igaz belőle." A mai napig biztos vagyok benne, hogy megtörtént vele. De abban is hiszek, hogy mégsem. Ugyanez a kettősség jellemzi a filmet. Valóság és fikció szétválasztása szerintem nevetséges. Hiszek benne, hogy minden lehetséges. Abbasz és én egyenrangú cinkostársak lettünk. A próbafolyamat során egy pillanatig sem voltam biztos benne, ki az a nő, akit játszom. Lökött? A megértéséhez jó csomó pszichológiai szakirodalmat elolvastam, hogy aztán félre kelljen dobnom az egészet.
MN: Mi a fontosabb a sikerhez: a színészi képességek vagy a jó döntések, hogy milyen filmeket vállal?
JB: Az intuíciómra hagyatkozom. Sokszor felkérnek nagy amerikai produkciókra, de muszáj nemet mondani, még akkor is, ha attól tartok, hogy nem kapok újabb szerepajánlatokat. Legközelebb Malgorzata Szumowska Sponsoring című filmjében játszom egy újságírót, aki azt vizsgálja, miért egyre gyakoribb a francia egyetemisták körében a prostitúció.
MN: Olyan nagy rendezőkkel dolgozott, mint Kieslowski, Haneke, Godard, Malle, Téchiné, Carax, Minghella vagy Boorman. Rájött a titkukra?
JB: Minél gyakorlottabb egy filmkészítő, annál lazább, annál többet enged a színésznek. Az egyetlen kivétel Haneke. ' nem enged semmit. Igazi kontrollmániás, ezért olyan szikárak a filmjei. Magam is szívesen rendeznék, de eddig anynyira lekötött a színészi munka, hogy nem jutottam hozzá.
MN: Hatott a személyiségére a népszerűség?
JB: Az emberek jó esetben is csak két-három filmedre emlékeznek, hiába forgattál negyvenet. Ha az a néhány film megérint valamit bennük, annak több köze van hozzájuk, mint hozzád. Hiszen az ő érzéseik, emlékeik, benyomásaik lépnek működésbe a film hatására. Ezért nem szoktam magamra venni, ha dicsérnek, de azt sem, ha kritizálnak. Következésképp a díjakat is máshogy kezelem, mint a kollégáim. Az Oscar-gálán sokkal izgatottabb voltam díjátadóként, mint úgynevezett "győztesként".
MN: De azért örült, amikor Az angol betegért megkapta.
JB: Lauren Bacallnak kellett volna adni.
MN: A Kairói Filmfesztiválon átvett Arany Piramis az első életműdíja. De még nincs abban a korban.
JB: Mondtam is, hogy halasszuk el a dolgot. Hívjanak fel, amikor már öreg vagyok, senkinek sem kell a munkám, a gyerekek kirepültek otthonról, és időm is van bőven. Még zsűriben sem voltam soha, mert csak néhány napra megyek fesztiválokra, aztán rohanok tovább. A festést is azért hagytam abba, mert nincs rá időm. A munkám mellett a gyerekeimmel is kell foglalkoznom, különben miért szültem őket?
MN: Változott az évek során a színészi hozzáállása?
JB: Ízisz alakja, vagy régebben, a sumer kultúrában Istáré nagyon fontos archetípus az alkotó, gyógyító, kapcsolatokat építő nők és anyák számára. A piramis gyönyörű szimbólum, a színészek jelképe is lehetne. Nagyon erős bázis kell ahhoz, hogy színészként boldogulj. Paradoxon, de ahhoz, hogy megható légy másoknak a vásznon, hogy a kamera előtt fel merd tárni a lelkedet, és megmutatni a törékenységedet, ahhoz belül igenis erősnek kell lenni. De eközben a titokzatosságodat is meg kell őrizned. A színészet olyan, mint a hagymahámozás: egyik réteget a másik után hántjuk le.
MN: Hol érzi otthon magát?
JB: Párizsban születtem, és sok helyen megfordultam a világban, de valahogy nem érzem magam franciának. Nincsenek gyökereim.
