Magyar Narancs: A konzorciumot vezető Káva színházi nevelési műhely. Milyen indíttatásból vágtatok bele a tudományos kutatómunkába?
Cziboly Ádám: A Káva már évek óta tapasztalja a saját korlátait. Magyarországon rajtunk kívül még egy professzionális színházi-nevelési csoport van, a Kerekasztal Színházi Nevelési Központ. Gyakorlatilag nekünk kettőnknek kell az egész országot ellátnunk ilyen programokkal. Az új kezdeményezések nem tudnak megerősödni, pedig Magyarországon és külföldön is nagyobb az érdeklődés az iránt, amit csinálunk, mint amit a kapacitásunk lehetővé tesz. Az újonnan indulók leggyakrabban a menedzsment és a pénzügyi háttér hiányában buknak el, ezért a szakmaiság mellett ebben is meg kell erősíteni őket. A színházi nevelési program még mindig periferikus történet: lehet egy-két nagyobb pályázatot elnyerni évente, találni kisebbeket is, életben lehet tartani egy akkora szervezetet, mint a Káva, de korlátozott a lehetőség a továbblépésre. Eddig nem lehetett professzionális műhelyként elfogadtatni sem a kormányzat, sem a közvélemény, sem a társtudományok felől.
MN: Mi a drámapedagógia? Mi akkor, ha pedagógiai, és mi, ha művészeti programként tekintünk rá?
CB: Nem tudok mindenki által elfogadott definíciót adni. Épp ezért a DICE-ban a tizenegy nemzetközi partnerrel közösen alkottunk egy külön elnevezést: ez a tanítási színház és dráma. (Arról, hogy mi is a DICE, lásd keretes anyagunkat.) Szándékaink szerint ez a kifejezés magába foglal minden olyan módszert, ami interaktívan használ dramatikus eszközöket vagy színházat a nevelésben.
MN: Mi a benyomásotok: az a jobb, ha házon belül oldja meg egy iskola a drámás foglalkozásokat, vagy ha független szervezetek szolgáltatnak az iskolák számára?
CB: Mind a kettő fontos. Egy színházi nevelési csoport más minőséget tud behozni, és más élményen tudja keresztülvinni a gyereket, mint amit egy önállóan dolgozó drámapedagógus adhat. A drámapedagógus viszont egy osztály dinamikájára, szükségleteire egy komplex folyamatot bír felépíteni, és óráról órára tudja ezt képviselni. A külsős csoport egyszeri erős hatást gyakorol - de ahhoz, hogy ez hosszú távon hasznosuljon, kell a drámapedagógus munkája.
MN: Ezek a műhelyek kizárólag a fiatalokat vagy magát az intézményt veszik célba? Célcsoportnak tekintik a tanárokat is?
CB: A színházi nevelési program egyrészt az osztályon belül kíván hatást gyakorolni, másrészt a tanulók egyéni gondolkodásában próbál elérni valamilyen változást. Általában nem tud célja lenni egy ilyen foglalkozásnak, hogy egy egész iskola dinamikájával foglalkozzon. De azért ez a szempont is megjelenik, hiszen már eleve kérdés, hogy melyik iskola vállal be egy ilyen programot, onnét melyik osztályt küldik el, az milyen pedagógiai környezetből érkezik, és hogyan osztja meg a foglalkozásokon tapasztaltakat a többivel. Időről időre felmerül a Kávában is, hogy partnerségre kéne lépnünk iskolákkal, és nagyrészt velük dolgozunk. Ám mindaddig, amíg kevés szervezet van, és amíg országos ellátást kell biztosítanunk, ez így kizárna mindenki mást. Ha minden kerületben működnének ilyen csoportok, úgy lenne értelme kialakítani iskolákhoz köthető, hosszú távú együttműködéseket. Budapesten biztosan elbírna minden kerület egy ilyen csoportot, vidéken pedig minimum megyei szinten érdemes lenne fenntartani egyet.
MN: A DICE-kutatás a lisszaboni kulcskompetenciák keretrendszeréhez rendelte az eredményeit. Öt kulcskompetenciát választottatok ki. Miért pont ezt az ötöt?
CB: Az európai keretrendszer segítheti a döntéshozók, politikusok részére a kutatási eredmények adaptálását. Az volt a hipotézisünk, hogy a tanítási színház és dráma fejleszti ezeket a kulcskompetenciákat. A nyolc kulcskompetenciát 2006-ban tette közzé az Európai Bizottság, a Parlament és a Tanács. Ezt nagyon szimpatikusnak találtam, mert túlmutatott azon a tudásközpontú oktatáson, amibe a magyar oktatásügy még mindig bele van szorulva. Az alapdokumentum szerint a kompetencia a tudás, a készség és az attitűd hármasa. Az általunk kiválasztott öt kompetenciáról gondoltuk azt, hogy ezeket minden dramatikus tevékenység fejleszti. Ezek az anyanyelvi kommunikáció, a tanulás tanulása, a személyközi, szociális és állampolgári kompetenciák, a vállalkozói kompetencia és a kulturális kifejezőkészség.
MN: Ti egy hatodik kompetenciát is megneveztetek...
CB: ...ami eredetileg az angol drámatanár Chris Cooper kezdeményezésére került be, idővel azonban minden konzorciumi tagnak fontossá vált. Az volt az érzésünk, hogy ez a nyolc kompetencia sok mindent körülír, de egy lényegi dolgot mégsem ragad meg. Patetikusan szólva nem foglalkozik azzal, hogy mit jelent embernek lenni, mit jelent az emberség fogalma.
MN: Ez lenne a humánum kompetenciája?
CB: Igen. Úgy fordítottuk le, hogy "mindez és még több: mit jelent embernek lenni" (angolul: what is it to be a human - G. M.). Abban hiszünk ugyanis, hogy a drámaprogramok vagy általában véve a színházi nevelés alapjaiban erre kérdez rá. Azok a gyerekek, akik ilyen programokon vesznek részt, emberségükben is változnak, mélyülnek. Ezt szeretnénk hinni. Amikor a kutatási jelentés született, megnéztük, hogy vannak-e olyan kézzelfogható, számszerűsíthető eredményeink, amelyek azt tükrözik, hogy a programokon részt vevő gyerekek jobb emberekké váltak. Készítettünk egy időtortát: felmértük, hogy milyen tevékenységekkel töltik el egy átlagos napjukat, egy hetüket és egy hónapjukat. Ezzel elég látványosan sikerült megmutatnunk, hogy a programokban részt vevő gyerekek több időt töltöttek a családjukkal, több művészeti programban vettek részt, kirándultak, kevesebbet tévéztek és így tovább.
MN: Ez a kompetencia nem kezdheti ki a kutatás komolyságát?
CB: Talán picit igen. De közös döntés volt, és fontosnak tartottuk, hogy vállaljuk és kommunikáljuk, hogy erről mi így gondolkozunk. Az ajánlások közé is betettük, hogy az európai intézmények vizsgálják felül a kompetenciák definícióit, mert ezek most hasznos, de túlzottan technokrata meghatározások. Sokkal inkább arra fókuszálnak, hogy a jó állampolgároknak, vállalkozóknak, alkalmazottaknak milyen készségekre van szükségük, és kevésbé arra, hogy az emberi lényeknek mire van szükségük.
MN: Hogyan mértétek a fent említetten túl az eredményeket?
CB: Minden egyes országban minden kísérleti csoport mellé szerveztünk kontrollcsoportot is, az esetek többségében ugyanabból az iskolából, sőt, ugyanarról az évfolyamról. Az egyedüli különbség, hogy az egyik csoport részt vett drámás foglalkozáson, a másik viszont nem. A mért különbségek döbbenetesek voltak. Aztán minden programvezetővel felvettünk egy önértékelő kérdőívet, ahol a saját programjaikat ítélték meg. Például: kapcsolódik-e az adott ország tantervéhez a foglalkozás, ha igen, akkor melyik tantárgyhoz. Végül két oldalban össze kellett tudnia foglalni az adott program pedagógiai koncepcióját. Mindezek mellett minden egyes programon két független megfigyelő vett részt. 'k is leírták, egységes szempontok szerint, amit láttak: milyen munkaformák követik egymást, milyen típusú interakciók vannak a tanárok és a gyerekek között, milyen a térhasználat, milyen a kommunikációs stílus és így tovább. A következő két évben ezt az adatbázist elemezzük, hogy meglássuk a különbségeket a különböző drámás tevékenységek hatásában.
MN: A konzorciumi partnerek között szerepel egy szervezet, amely a Gázai övezetben dolgozik. Hogy kerültetek velük kapcsolatba?
CB: A lengyel partner ajánlotta őket. Hihetetlen, amit Gázában csinálnak, számokban is lenyűgöző, évente több százezer gyereket érnek el, irdatlan mennyiségű programmal. Közel húszan vannak fixen állásban, de több mint száz külsős munkatársat foglalkoztatnak. Rengeteg olyan programot csinálnak, amelyben gyerekek adnak elő gyerekeknek. 20-22 éves gázai fiatalok tartják zömmel a foglalkozásokat, ezért is tud hiteles lenni az egész. Most ennek a kutatásnak a hatására az ENSZ, amely az ottani iskolák 60 százalékát üzemelteti, úgy döntött, hogy beveszi az alaptantervbe a drámát is.
MN: Milyen volt a munkátok brüsszeli visszhangja?
CB: Az Európai Parlamentben volt a zárókonferencia, amit Jan Truszczynski, az Európai Bizottság kultúráért és oktatásért felelős legfelsőbb vezetője nyitott meg. Hosszan és elismerőleg beszélt az egész programról, sőt ígéretet tett arra, hogy a következő ciklusban, 2014-2020 között az oktatás és a kultúra területén figyelembe fogják venni a kutatási eredményeket. Ha ez tényleg így lesz, és a közeljövőben az európai pályázati kiírásokban megjelenik prioritásként a művészeti nevelés vagy specifikusabban a tanítási színház és dráma, akkor a kutatásnak már milliárd eurós mértékben lesz mérhető a hatása.
DICE
Drama Improves Lisbon Key Competences in Education, azaz a drámapedagógia javítja a lisszaboni nevelési kulcskompetenciákat - hangzik a projekt pontos elnevezése. A 2008 novembere és 2010 decembere között lezajlott kutatás során 12 országból 4475 diák összesen 111 különböző tanítási színház- és drámaprogramban vett részt. Magyarország mellett Hollandia, Lengyelország, Románia, Szlovénia, Anglia, a Cseh Köztársaság, Norvégia, Palesztina, Portugália, Szerbia és Svédország szállt be - konzorciumi vagy társult tagként - a munkába. A kutatás során 8 országból 12 gyakorlatot teljeskörűen dokumentáltak. Csak Magyarországról 26 program és 1336 gyerek adataival - közel 150 fő munkája alapján - gazdagodott a minta. Bővebb információk: http://dramanetwork.eu.
