Újra gondtalanul ragyogott a napocska Nyíregyháza felett, ahogy az egy kedélyes világzenei fesztiválhoz - és annak napraforgós jelképéhez - dukál. A szervezők vitája során a múlt évre Happy Arttá fajult a Vidor Fesztivál, de ez régen volt, el is felejtettük már. Szóval, a hálás napsütésben teljes vértezetében sütkérezhetett az ingyenes rendezvény: benépesültek a kávézók, a belvárost ellepték az utcazenészek és mutatványosok, no és egy csomó kiváló zenekart ismerhetett meg, aki a Kossuth téri nagyszínpadnál múlatta az idejét vagy bánatát. Hogy ne mondjak többet, szeptember 2-án a korzikai Zamballaranát.
*
Nem Korzika az egyetlen hely, ahol polifonikus ének terem, de Korzikán jóval masszívabb ez a hagyomány, mint Szardínián, Franciaországban vagy Spanyolországban. Jellemzően a férfiak dolga volt, hogy három összekapaszkodó - közepes, magas és mély hangú - párosban, hatan kört alkotva megénekeljék a történeteiket, de mára oldódott a szigor: egyrészt feltűntek női együttesek is (lásd Donnisulana), másrészt megjelentek a hangszeres kíséretű, populáris verziók (lásd I Muvrini, A Filetta). Ez utóbbiak körébe tartozik a Zamballarana is, csak egy klasszissal izgalmasabban a többinél.
És ezt az izgalmat tényleg komolyan kell venni, gondoljanak csak bele: a Zamballarana annyit tesz magyarul, mint a legvadabb-varázslatosabb démonikus nő. Aki magával ragad, aki őrületes érzéseket kelt, akibe bele lehet halni.
Hét-nyolc évvel ezelőtt, amikor először hallottam az 1997 óta működő zenekart, fogalmam sem volt a neve jelentéséről, ám azonnal átjött, hogy valami egészen különleges szenvedélytől feszül. Főleg a fájdalmával babonázott meg, de az is evidens volt, hogy ízig-vérig egyéni módon egyesíti a régit és az újat, az énekes és a hangszeres muzsikát, a népzenét és a dzsesszt, Korzikát és a világ hozzá méltó felét. A korai lemezeik (Zamballarana, Lucia) közül az elsőre esküszöm, az szívszorításban abszolút a világ élvonalában van. És bár pontosan tudtam, hogy egy ilyen nagy fesztiválon főleg a könnyedebb dolgok kerülnek elő, a világért sem hagytam volna ki. És ha már ott jártam, beszélgettem egy keveset a zenekarvezető Jéroöme Casalongával.
*
Magyar Narancs: A Korzikára jellemző polifonikus ének a Zamballaranában kezdettől dzsesszel vagy tánczenével vegyül. A tradicionális zene vagy a könnyűzene volt a kiindulópont?
Jéroöme Casalonga: Természetesen inspirál bennünket Korzika zenéje, lényegében minden darabunk erre épül. De ezzel együtt mi a saját szerzeményeinket, a saját zenénket játsszuk. Míg egy tradicionális korzikai ének olykor végtelenül hosszúnak tűnik, mi jóval korábban lezárjuk a történeteket, ritmusossá tesszük, és olyan hangszereket alkalmazunk, amelyek korábban idegenek voltak a korzikai zenétől. Visszacsempésztük a dobot is - ezt a pápa tiltotta egy időben. Egyébként meg szinte ahányan vagyunk, annyiféleképpen közelítettük meg ezt a zenét. Én már gyerekkoromban különféle együttesekben énekeltem, s ezt teszem a mai napig, esküvőkön, temetéseken, ahogy szokás. Vagyis én a tradicionális zene felől érkeztem, mint a másik énekesünk, Laurent is. A pozanosunk, Jacques azonban a zeneiskolában hangszeres zenét tanult, őt például a dzsessz izgatta jobban.
MN: Franciaországban és Spanyolországban ott jellemző a polifonikus ének, ahol hegyek vannak. A természeti erőknek hasonló szerepük van Korzika - és a Zamballarana - zenéjében is?
JC: Hajaj! A természeti erők alapvetően befolyásolják ezt a zenét. Attól olyan szaggatott, mert olyanok a hegyek is körülöttünk. Portugáliában, ahol dombos a vidék, sokkal lágyabbak a dallamok.
MN: Én leginkább a fájdalmas, szívszorító balladákat bírom a Zamballarana-lemezeken. Ez a szomorúság a Zamballarana sajátja vagy tipikusnak mondható Korzikán?
JC: Ahonnan én jövök, délről, ott nagyon élnek ezek a fájdalmas dalok. Külön stílust alkotnak, úgy nevezik, hogy lamento.
MN: Használtok-e kimondottan korzikai hangszereket, vagy onnan csak az ének meghatározó?
JC: Használunk, de inkább a lemezeinken. Az egyik a cetera, ami egy tizenhat húros, kis, lantszerű hangszer, aztán vannak a jellegzetes fúvós hangszerek, a kagylótól a furulyákig, de a hegedű is olyan régóta jelen van Korzika zenéjében, hogy már tradicionálisnak számít. Ezeket társítjuk basszusgitárral, harmonikával, pozannal... Persze soha nem az a lényeg, hogy mit használunk, hanem az, hogy milyen módon - attól válik jellegzetessé a hangzás.
MN: A közös éneklés ma milyen mértékben a mindennapi élet gyakorlata, s milyen mértékben előadó-művészet Korzikán?
JC: Mind a kettő jellemző. Az utóbbi években több olyan fiatal együttes is feltűnt, amelyik azonnal be akart futni, s ettől egy kicsit felhígult a korzikai zene. Ugyanakkor én huszonöt éve foglalkozom egy olyan egyesülettel, amely a tradicionális muzsikák fennmaradását és fejlődését szolgálja, s számunkra mi sem természetesebb, mint a közös éneklés. Ma itt játszom, holnap Bécsben, de szombaton már egy esküvőn fogok énekelni. És az is biztos, hogy ha leülünk egy kocsmában, akkor azonnal énekelni kezdünk. Mindehhez persze hozzá kell tenni, hogy a korzikai mellett más népzenék is hatnak ránk, és a Zamballarana zenéjében azoknak is megvan a helyük. Ahogyan a világ fejlődik, úgy fejlődik a zenei tradíció is. Régen az egyházé volt a döntő szerep, ma pedig egy ilyen fesztiválé is lehet, ahol mindez megmutatható.
MN: Magyarország zenéjéből mennyit sikerült megismernetek?
JC: A cimbalmot természetesen ismerem (miközben beszélgettünk, a színpadon már javában nyomta a Cimbaliband), és más népi hangszereket is, de az én meghatározó zenei élményem Bartók Bélához kötődik. Gyerekkoromban zongorázni tanultam, és rengeteget hallgattam a Mikrokozmoszt, most pedig egy olyan misét írok öt hangra, amiben ugyancsak a Bartók-féle hagyományt követem. Az is példaértékű számomra, ahogy Bartók a népzenét gyűjtötte, és felhasználta a műveiben.
*
Ott tartottunk, ugye, hogy a korai Zamballarana-lemezek a szívszorítás és a világ élvonala. Na, de a helyzet nem ilyen egyszerű. Történt ugyanis - s ez csak a nyíregyházi koncert kapcsán derült ki számomra -, hogy a legújabb korong, a Camina korántsem olyan fájdalmas, és mégis csúcs, nincs olyan sziget, ahová magammal ne vinném. Mediterrán tánczene, jelentős kubai befolyással, persze közben ott van az az ének, és ott van az a kis dzsessz, és ott van minden. Hibátlan érzelmek, ha nem is kell a késbe dőlni.
Zömében erre az albumra (meg az ezt megelőző Lunára) épült a program, és az a legkevesebb, hogy elmondhatom: egy Zamballarana-koncerten nálam már a könynyedebb dolgok is nyerők. Még akkor is, ha érződött egy-egy széthulló pillanatban, hogy százezer kilométer buszozás után a koncert reggelén érkezett Nyíregyházára a zenekar. (Ez már csak így van: ami hibátlan, az nem lehet tökéletes.) Lényeg a lényeg: ebből a magával ragadó, varázslatos-démonikus hangból nincsen több a világon. És ezt így, szó szerint értem.
Nyíregyháza, Vidor Fesztivál, szeptember 2. Köszönet és hála Erdőházi Melindának a tolmácsolásért.
