A Ti! Magyarok, feketeszemmel címû könyv írója.
A sötétben bujkáló ellenforradalmárokat riogató plakátra emlékeztetõ pózban mutat ránk könyve címlapjáról
és a lámpaoszlopokra kent plakátokról, de arcán inkább mosoly, mint fenyegetés.
Tizenkét évvel azután, hogy naiv vendéglõalapítási szándékkal - Portugália és Spanyolország érintésével - idevetette sorsa a kaliforniai Sacramentóból, megírta nekünk, milyennek lát bennünket, bosszantó és bámulatra méltó szokásainkkal és képességeinkkel együtt. Ki-ismert minket, miközben az anyagot gyûjtötte, azaz közöttünk élt angoltanárként és különbözõ zenekarok (Trottel, Graffiti stb.) hegedûseként, énekeseként és rappereként.
"Minden hét végén ki kellett mennem a vidékre, nagy diszkókba haknit csinálni. Vicces volt, olyan érzés, hogy megasztár voltam. Hogy hívják, akik vezetnek énekest a színpadra? Security guards, ilyesmi volt. Énekelek meg emszízek mindig angolul, soha nem lesz elég jó a magyarom, hogy tudok énekelni szerintem. Nem akarom elrontani ezt a szép szupernyelv, érted."
Derekasan megküzdött a mi szupernyelvünkkel és a hálaadás napja körüli pulykahiánnyal. Belezúgott a kemény tojással töltött fasírtunkba, de kiakadt a velõs csonttól és a pacalpörkölttõl. Leesett az álla a fregoli zsenialitásától, viszont képtelen volt megérteni, miért nem tudunk sorban állni. Elájult attól, hogy minden lakásban van mosógép, és nem kell mosodába járni, mint Amerikában, csak nem érti, miért nincs a konyhai sütõn hõfokjelzés. A könyökén jönnek ki történelmi tragédiáink közhelyei, amelyekkel folyton traktáljuk, de rájött, hogy nemzeti ünnepeinken ajánlatosabb nem utcára mennie bõrfejûveszély miatt.
"Amikor itt vagy és úgy nézel ki, mint én, az elsõ nehéz a nyelv, mert nem tudsz érezni magad kényelmes, minden teljesen más. A második, tényleg, hogy az emberek néznek rám, hú, te nem magyar vagy, honnan jössz meg minden. Például van, hogy valakinek a szülei, amikor megtudnak, hogy a lánya van egy ilyen fekete sráccal, az már gáz. És szkinhedek vannak, szólnak, de olyan nehézséget az nem volt, és remélem, hogy nem lesz. De nem volt a lényeg, amikor írtam ezt a könyv, hogy berakom a nehéz problémák, amik történik velem. Inkább akartam mutatni nektek, ami érdekes nektek. Nem vagyok biztos benne, hogy nem érdekes nektek, hogy létezik-e rasszizmus itt Magyar-országon. Létezik, ez az igazság, de nem ez a fõ téma, amit a magyarokról mondani akartam, inkább mókásabb akartam lenni, az volt a szándékom, és ezért nem túl sokat errõl írtam. Nem akartam, hogy a raszszizmus legyen az elsõ a ranglistán és aztán a vendégszeretet."
Igaza van, sötét fejeknél sokkal kellemesebb dolgokat is kínál az élet. Például kajákat, mindenekelõtt kolbászt. Mondom ugyan neki, hogy a múltkor a világ legehetetlenebb parasztkolbászát sikerült megvennem a közértben, tömény mócsing, Toddot ez sem tántorítja el. A kolbász király.
"Ismerem ezt az érzést, de általában a kolbász jó. Fõleg valami ünnepnél jó enni. A februári mohácsi hogyhívják, busújárásnál, ott ettem nagyon jó kolbászt. Ha nem tudtam volna, hogy a kolbász egy ilyen nagyon fontos kaja mondjuk vidéken, amikor van egy ilyen disznóvágás, lehet hogy nem írtam volna róla. De azért írtam róla, mert szerintem tényleg a kolbász az fontos. És mert fontos, mindenki mondja ezt nekem. És mert mondják nekem, akkor én megkóstolom. És írok róla. Vagy Túró Rudi. Nem mondtam volna semmit róla, ha ti nem beszéltek róla."
Szembesítem könyve egyik ellentmondásával. Rosszallóan írja, hogy itt mindenki puskázik dolgozatírásnál (bezzeg Amerikában ilyen nincs, ott komolyan veszik, hogy ez tilos), viszont tetszik neki, hogy milyen könnyû itt bliccelni (Amerikában csak elöl szállhatsz fel a buszra, ha van jegyed, vagy ha veszel a sofõrtõl). Hogy is van ez? Most akkor illik csalni vagy nem illik?
"Igazad van, ahogy írtam, az rossz. Oké, gondolom róla picit. So. A puskázás meg a lógni a vil-lamoson, az ugyanaz, a beat the system, az oké. De az ami más, hogy az intézmény maga, az iskola nem csinál kicsit szigorúbbra a szabályokat. Ha puskázol az egyetemen, nem az, hogy kapsz egy egyest, hanem rendben van, megfogtunk teged, de még egy próba, még egy vizsga tudsz csinálni. Ez ami fura nekem, hogy az intezmeny ezt hagyja. Nekünk az nincs. Lehet, hogy ez a különbség."
Körülbelül így beszél magyarul, egész jó kiejtéssel. Amikor nekiült a könyvnek, fölmerült, hogy magyarul írja (Mikes György példája bátorította, aki angolul írt az angolokról), de aztán mégis az anyanyelve mellett döntött, a fordítást ráhagyta kiadójára, Rupaszov Tamásra (a Trottel basszusosára), akinek volt mersze egy-két jópofa hibát szándékosan bennehagyni, sõt megjegyzést is fûzni hozzá. Most, hogy Todd immár büszke egykötetes szerzõnek tudhatja magát, az motoszkál a fejében, hogy jó lenne írni még egy könyvet. Persze valami komolyabbat. Esetleg az amerikai piacra arról, hogy milyen feketének lenni Kelet-Európában. Vagy valami mást. Sose tudja elõre, mit fog csinálni. Ide is eredetileg csak hat hétre jött.
Mutatja a kezét, az öt ujját: öt dolog foglalkoztatja igazán, régtõl fogva. Egy: az ûr (ezt úrnak ejti, de nem a mennyei magasságosra gondol, hanem hogy ûrhajós szeretett volna lenni, csak hát a fizika meg a matek nem ment eléggé). Kettõ: kereszténység, törté-nelem (ateistának, agnosztikusnak mondja magát). Három: biciklizés. Négy: zene. Öt: írás.
"Ez mindig így volt. És ha csinálok valamit ebben az öt pontokban, szerintem boldog leszek, és ez a lényeg az életemben."
Szõnyei Tamás
