Magyar Narancs: Hogyan jutottál el odáig, hogy végre kimondd: segítségre szorulsz?
Kiss Tibor: Valahogy úgy kezdõdött, hogy az életvitelemnek köszönhetõen szép lassan kezdtem kimerülni, kikészült az idegrendszerem, fizikálisan és lelkileg is bekattantam. Éreztem, hogy valami nagy baj van, de nem tudtam pontosan megfogalmazni, micsoda. Elõtte egy évvel abba az állapotba kerültem, amikor már nem tudtam aludni. Ettõl menekülõre váltott az agyam, és iszonyatosan felgyorsulva gondolkodtam, ami negatív dolgokat szült. Minden elõl menekülni próbáltam, és nem arról volt szó, hogy nem akartam felelõsséget vállalni, hanem hogy úgy éreztem, nem tudok. Este hat-fél hétkor felkeltem, naponta kétszer lementem az éjjel-nappaliba, ettem valamit egy kínainál, és vettem egy üveg whiskyt, hogy el tudjak aludni. De mivel nem tudtam, bevittek egy kórházba, ahol rákattantam a gyógyszerekre. Akkor még nem tudtam, hogy valójában függõségrõl van szó, bár már rendszeresen, napi szinten adtam neki. Egész nap be voltam állva. Aztán jöttek a hivatalos dílerek, jöttek a gyógy-szerek. A gyógyszerek idõlegesen megmentettek, mert legalább elaludtam tõlük. Leszedáltak, magyarán. Igen ám, csakhogy machinálni kezdtem velük, ide-oda sakkoztam. Viszont kizárólag a gyógyszerekkel nem tudtam létezni, mert el voltam tompulva, vagyis a sakkozás sem jött össze.
MN: Ez egy öngerjesztõ folyamat, ugye?
KT: Van ennek egy definíciója: rögeszmével párosuló, allergikus tüneteket produkáló szintaktikus leépülés. Végül is körül lehet járni. Egy õrület ökoszisztémája volt, mindenki mondott ezt-azt, persze homlokegyenest mást, hogyan kéne, mit kéne tennem. Ezek is ütköztek a fejemben - az egyik azt mondja, ezt szedjem, a másik azt, hogy ettõl impotens leszek, a harmadik meg azt, hogy erre rá lehet szokni. Szépen lassan összehullott körülöttem minden. Ment tönkre a zenekarunk is, mert nem tudtam fellépni. Végül már úgy volt, hogy a Lipótról jártam koncertezni, majd vissza. Mondjuk, ez már a végállapot volt.
MN: Türelmetlenné váltak veled a barátaid?
KT: Tehetetlenné váltak. Jöttek segíteni, és amikor már nem jöttek, mert a sok próbálkozás után megadták magukat, az bennem is kudarcot szült. Körülbelül ezt élhette meg a környezetem, legalábbis, akit komolyan érdekeltem. Azért is nehéz errõl az idõszakról beszélni, mert ekkor bántottam meg életemben a legtöbb embert, ekkor voltam a legkevésbé tisztességes másokkal. Meg hát a magam számára is megdöbbentõ volt, hogy létezhet-e ennyi negatív erõ, érezhet-e így valaki.
MN: Mikor sikerült eldöntened, hogy elmész Komlóra? Mi kellett ehhez a lépéshez?
KT: Az kellett, hogy nem tudtam meghalni, de élni sem tudtam. Nem akartam igazából öngyilkos lenni, viszont bennem volt az a suicid hajlam is, hogy bármikor kiszállhatnék, és akkor vége lenne ennek az egész õrületnek. De hát ott pislákolt bennem a fény. Az idõm tíz százalékában azon filóztam, hogyan jöhetnék ki ebbõl, a maradékban meg nagyrészt csak kábultam. Azt tudtam, hogy hosszú idõre van szükségem a változásra. De se pénzem, se semmi másom nem volt, amivel megvalósíthattam volna. Már a nyugdíjon is gondolkoztam. Volt egy idõszak, amikor egy hónapra sikerült elvonulnom. Igaz, hogy egyedül voltam, ami nem volt jó, de dolgoztam, festettem, a gyógyszereket meg a többit letettem, mindennap körbesétáltam Badacsony hegyét a kutyámmal, szóval sok sétával, sporttal meg munkával próbáltam magamat öngyógyítani. Láttam, hogy ez jót tett, de amikor visszajöttem, szépen visszacsúsztam a korábbi állapotba. És akkor jött a gyógyszer-túladagolásom, klasszikus eset, Korányi, elõtte is volt, de nem ilyen súlyos. És nem jó, amikor úgy ébredsz, hogy ott a pöcsödben a katéter meg rajtad az infúzió. Amikor hazamentem a lakásomba, megszólalt bennem egy hang, hogy menj el hosszú idõre. Ezen megakadtam. Felhívtam a dokit, aki korábban már mesélt a komlói rehabilitációról, hogy is van ez. És úgy döntöttem, megnézem a helyet, ennél rosszabb már nem lehet. Aztán kiderült, hogy jó döntés volt, ott is tartottak. Azt hittem, azt mondják, hogy majd kiértesítjük, de nem. Ott maradtam egy szandálban. És akkor elkezdtem kecskét fejni, meg hinni kezdtem abban, hogy egy erõs közösség, ha mindenki akar dolgozni, meg akar valamit az élettõl, az segíthet, még akkor is, ha kemények a szabályai.
MN: Tehát ez egy olyan rehabilitáció, amely egy zárt közösségben zajlik, és szigorúan megszabja a napi életviteledet.
KT: Így van. Nagyon lassan jöttek a változások, de kezdtem felvenni a ritmust.
MN: Egyik-másik keleti harcmûvészetnél van ilyen. Elõször atomjaira szét kell szedni az egyént, hogy utána sokkal erõsebb legyen.
KT: Ez egy spirituális program, ami sokféle dologból lett összepakolva, a keleti tanoktól a nyugati pszichológiai irányzatokon át Vonnegutig. Olyan gondolatok, amelyek pozitív irányba terelhetnek, és az bennük az elsõdleges, hogy megtanuljunk magunkról beszélni mások elõtt. Ez a kezdõ lépés. Sok mindennek néztem a csoportot, amikor bekerültem, kabarénak, szektának és a többi, de nem az. Az az alapvetõ elv, hogy a közösség a legjobb terapeuta. A függõség pedig elszigeteltséget okoz. Éppen ezért bújtunk egymás agyába nap mint nap, együtt fõztünk, együtt dolgoztunk, együtt láttuk el a házat.
MN: Vagyis a közösség elõtt kell megnyílnod.
KT: Igen. És ha ott ül tizenvalahány ember veled szemben, akkor nem tudsz hazudni: õk vágják, mi van, õket nem tudod manipulálni, mert egyik a másikat beviheti, mint macit a málnásba, de egy egész csoportot nem lehet. Meg kell tanulni õszintének lenni, és elmondani, hogy mi van. Van, amikor olyan dolgokról és érzésekrõl, amelyekre nincsenek szavak. Amibõl könyvet kell írni, hogy egyáltalán ki tudjuk fejezni, mi történt velünk. Hogy el tudjuk mondani magunknak is, mert elfojtottuk, hogy magunk se tudjuk, mi van. És elõször ezeket kellett feltörni. Mint a hagyma héja, úgy rakódott le, és úgy kellett lehámozni. Egyéb dolgok is segítik még - zeneterápia, színház, sport -, hogy életképesen jöjjenek el azok az emberek, akik úgy mentek oda, hogy hadilábon álltak az életükkel, vagy nem tudtak vele mit kezdeni. De ezért meg kell dolgozni. Itt keményen rászólnak egymásra az emberek, ha azt látják, hogy a másik nem akar együttmûködni, vagy visszamegy egy olyan állapotba, ami nem hasznos neki.
MN: Mit mondanak a terapeuták? El kell menni a végletekig a kitárulkozásban?
KT: Attól függ. Az õszinteség nem arról szól, hogy elmondom õszintén, mi van velem, hanem arról, hogy vállalom a felelõsséget. Nekem sokkal jobb õszintének lenni, például sokkal jobb azt mondani egy kérdésre, hogy erre nem válaszolok, mint hogy hazudjak. A nyitottságot szeretem. A nyilvános-ságot kevésbé. Ez sok problémát jelentett nekem, nehezen bírtam kezelni, és ma is megvan az a meccsem, hogy mennyit mutassak meg magamból a világnak.
MN: A nyár közepén Komlóra látogatott a baráti köröd. Azt akarták csekkolni, hogy otthon milyen környezetben élsz majd tovább?
KT: Mindenkinek egyénre szabott a terápiája: kicsit körülnéznek, mi van az ember életében kinn. Van, amikor a családot, van, amikor a barátait nézik meg. Nálam azt találták ki, hogy szeretnék megnézni a környezetet, ahová visszakerülök, azokat, akik nagyjából rendszeresen jelen vannak az életemben. Lejöttek, és a segítõim látták, hogy ez egy elég színes kis társaság, aránylag normálisnak tûnnek, kisebb zúzódásokkal. Még soha nem láttam õket így egyben, el is érzékenyültem, egy pillanatra lebukott a fejem.
MN: A családodat hogyan illesztették be ebbe a folyamatba? Alárendelték a baráti társaságodnak?
KT: Nem, egyáltalán nem. Inkább máshogyrangú volt, mint másodrangú, de kettéválasztották, mert elég régóta nem lakom a szüleimmel, korilag felnõtt lévén. 'k más találkozókon vettek részt amellett, hogy havonta meglátogattak: megvan-e a gyerek. Inkább arról volt szó, hogy milyen a kontextus a testvéremmel, a szüleimmel, hogy a függõség egy családi betegség-e, ami a családban jelen van, mint kis góc. Ezt a dolgot elég érzékenyen kezeltem, a családot szerettem volna kihagyni, ismerve az érzékenységüket, meg azért is, mert tehetetlenek ebben.
MN: A terápia egy életen át tartó sport. Most, hogy eltelt pár hónap és elindult valami... - a Quimby, a próbák, a koncertek hogyan hatnak az életedre?
KT: Kétségtelen, a rockandroll egyszer már megevett. De tudom, hogy ezzel mi jár...
MN: ...és most már te eszed meg?
KT: A zenélést nem akartam teljesen abbahagyni, mert annak csak akkor van értelme, ha bennem hagyódik abba. De a hangok folyamatosan jönnek, és ezzel foglalkozni kell. Azt a rockandroll-húsdaráló életet nem szeretném élni, ami arról szólt, hogy a zenekartól függünk, mivel arra kényszerültünk, hogy egyfolytában játsszunk. És amitõl függök, azt nem élvezhetem. Igazából nem hiszem, hogy annyira analizálni kéne ezeket a gócokat, mert paralysis analysis, az analízis bénává tesz, de most úgy bánunk a zenéléssel mindannyian, ahogyan jólesik csinálni. Nem hobbi, mert annál komolyabban vesszük, de nem is heti három-négy koncert, hanem havi három-négy. Az a jó az egészben, hogy amikor leültünk beszélgetni a többiekkel, kiderült, hogy a vektorok ebbe az irányba álltak náluk is, úgyhogy a döntés közös. Persze még semmi sem biztos. Azért nehéz bármit is mondani a jövõre, mert olyan, mintha egy puska csövében lennék, miközben abban sem vagyok biztos, hogy puska vagy pisztoly vagy ágyú. Éppen elkezdõdött valami, és még nincsen kanalizálva az energia. Inkább lehetõségek vannak, de most komoly alkotó energiákat érzek magamban.
MN: Azért vicces lenne arra a következtetésre jutni, hogy a Quimby Kiss Tibor rehabjának a része...
KT: Egy frászt! Az igen erõs túlzás lenne! Kísérletezünk. Lejátszottunk néhány koncertet, és most leülünk, hogy megbeszéljük, ki hogyan szeretné folytatni. Úgy, hogy senkinek az életét ne forgassa fel fenekestül, hiszen mindenkinek van más elfoglaltsága is a zenekaron kívül. Az is jó volt, hogy amíg nem voltam itt, a többiek is új utakat kerestek.
MN: Nehéz volt feleleveníteni a régi dalokat?
KT: Sok móka volt meg röhögés, de olyan is volt, hogy tényleg nem tudtuk, melyik hangnemben van a szám. Hülyén hangzik, de néha én emlékszem, mit játszik a basszus, vagy mit dobolt a Faszi. Azt nem mondanám, hogy én vagyok a memóriabajnok, nálam inkább zeneként jelenik meg az egész, és ezért emlékszem sokszor, mi volt nagyjából. Livius egyszer elvesztett egy lemeznyi ötletet a hatos villamoson. Akkor tényleg gáz volt, mert senki sem volt memóriabajnok, olyannyira, hogy egy csirkelábat nem adtam volna a kollektív memóriabankunkért. Teljesen új lemezanyagot kellett készítenünk, pedig eredetileg két kazetta is megtelt. Senki nem emlékezett semmire, mindenki kapargatta a húrokat és nézte a cipõjét langy bûntudattal, hogy elszállt az a három-négy hónap, ami euforikus improvizálással telt el. Így született meg a Diligramm.
MN: Arra nem gondoltál, hogy eddigi tapasztalataidat könyvben összegezd?
KT: Akkor akadok ki, amikor szakemberek megmondják a tutit, és azt érzem, hogy mégsem fogták meg a lényeget. Volt olyan elképzelésem, hogy meg kéne írni, de úgy érzem, még nem vagyok elegendõ távolságban az eseményektõl. Amikor igazán meg akartam írni a történetemet, abban az aktív idõszakban voltam, amikor a legzordabb dolgok történtek velem. Próbálkoztam, de átütötte a tollat a papír, olyan fílingek voltak. Úgy éreztem, nem hagyhatom ki, mert ilyen dolgok nem történnek emberrel, rendkívüli dolgoknak jutok a birtokába. De közben nem tudtam kifejezni szavakkal. Akkor mindent befestettem, összezajongtam volna, de nem lehetett. Nem lehetett, mert nem lehetett megfogható keretek közé tenni. Most meg már úgy érzem, hogy talán nem is olyan fontos - ez az én történetem, megvan a helye, hogy hol és kinek adom át a tapasztalatait, és vannak az életnek olyan területei, ahol ezzel foglalkozom. Megírni? Nem tudom, nem tudom. Talán nincs hozzá bátorságom.
Bihari Balázs
