Én Marimekkót legutóbb konkrétan egy tehénen láttamÉ Mielőtt rosszra merészelnének gondolni, asszem, akkor esett ez, amikor a nevezett patások oly nagy számban fordultak elő kedves fővárosunk közterein. Szó, ami szó, volt nagy harmonizálás, a minta az állattal, az egész a várossal; menten képzeltem is alá egy lepényt: dettó Marimekko. Hát, mert az olyan vidám: a Marimekko.
Egy dizájnnal programszerűen foglalkozó, ám kétségkívül kereskedelmi tévécsatorna esetében fogyasztói vágyunk mindig akkor horgad erősebben, ha Mekkába mennek. S itt szóba sem jöhet más, mint Skandinávia (bár talpig Marimekkóban megnéznék akár egy puputevét - mindegy, marad a tévé; biztos iszonyú drága, ismerőseim ismernek illetékes pesti butikot). Már akkor is odavoltunk ebbéli mivoltunkban, amikor a dánokat (Arne Jacobsent, Georg Jensent, illetve a teljesen angol, de akkor épp Norvégiában rendetlenkedő Antony Gormleyt) mutatták meg itt.
Jelen "csomag" is három (két fő- és tíz al)tételből áll. A színes, szagos, szándékuk szerint szórakoztatva ismeretterjesztő tévédokumentációkat azonban ezúttal az alkotó személye is öszszeköti: Maggy Fellman (Amerikából Finnországba költözködő) művésznő kicsit bennfenteskedő, kicsit fecsegő, kicsit kékharisnyás, és ilyenformán roppant kecses, bájos (s a szükségleteknek megfelelően emelkedett) dolgozataihoz van szerencsénk. Van olyan üzletfelem, aki, ha a Művészetek Palotájában találkozna vele egy brácsaverseny szünetében, hát azonnal udvarolni kezdene - de ezt csak a filmek hangulatának könnyebb érthetővé tétele miatt mondom, különben mellékszál.
Az egyik film, mint már tán sejtik, a Marimekko, és arról is szól. Mint akaratról és képzetről, természetesen. Fölmondhatnám a leckét, hogy Armi Ratia 1951-ben alapított egy kicsike textilnyomót, és aztán Mick Jagger összes csaját miben láttuk viszont, és ugyan létezik egy csomó dolog a világon, amit jobb, ha tőlem tudnak, ám ez véletlenül pont nem az. Ám kiválóan megfelel erre a célra a javallt film. Az elragadó munka ugyan simán elmegy egy kicsit kamaszos feminista röpiratnak is, de mit tegyünk: dupla élvezet.
A másikban (Frank és Alvar) Maggynk Frank Gehry Los Angeles-i sztárépítésszel és a Juhani Pallasma nevű ugyancsak világméretű bűnsegéddel üti együtt Alvar Aalto nyomát. Leginkább azért, mert Aalto a maga megveszekedett természetességével mindükre oly rettenetesen nagy hatással volt. Hát, persze. Szerintem tök ügyesen leplezik (épp azzal, hogy teli szájjal szajkózzák) - ahogy én néztem, a film kimondatlan-kimondott főhőse, Gehry mindenben éppen az ellentéte neki. A leiratból nagyságrendekkel többet tudhatunk meg az ő (Gehry) személyiségéről (például ott van, és elmondja a magáét magáról és a maestróról; ebben a sorrendben) és munkásságáról - de ez is nagyon érdekes; bejárni például a bilbaói Guggenheimet. Sőt, hátborzongató.
De aki virtigli finn építészre vágyik, az sem marad kapatlan. Maggy (és a csatorna) tíz részből álló sorozattal "kedveskedik neki". Mondhatom, szexi mulatság, ki ne hagyják.
