Magyar Narancs: Hogy kerültél a szegények közé?
Szekeres Csaba: 2008-ban John Oatesszal, az Open University gyermekpszichológia-professzorával készítettük a Három gyerek, három sors című oktatófilmet, de a forgatás után maradt bennünk hiányérzet: az foglalkoztatott, hogy mi van azokkal a gyerekekkel, akiknek a jövője tényleg reménytelen. Úgyhogy bejártuk az országot, és olyan családokat kerestünk, ahol a gyerekek kiszolgáltatottsága a felnőttekében tükröződik.
MN: Hat hónapig forgattatok Toldon, miközben ott is éltetek.
SZCS: A szomszéd faluban laktunk, és általában reggel 6-tól este 10-ig voltunk együtt a szereplőkkel. A helyzet és a történet olyanfajta együtt élést és távolságtartást követelt egyszerre, aminek ez volt az egyetlen járható útja. Törekedtem rá, hogy Johnon kívül maximum egy hangmérnök legyen ott mellettem: az volt a cél, hogy a jelenlét ne egy stáb vagy egy kamera jelenléteként működjön, hanem alapvetően emberi kapcsolatokra épüljön.
MN: A film nagyon kemény élethelyzeteket mutat be. Mennyire avatkozhatsz bele ezekbe?
SZCS: Semennyire. Ha megjelennek a családsegítő munkatársai, mire az anya félelmében, hogy a hivatal el akarja vinni a gyerekeit, elkezd öngyilkossággal fenyegetőzni, te meg ott állsz egy kamerával, akkor neked mi a helyes teendőd, mit tudsz tenni? Ezek a helyzetek annyira mélyek és bonyolultak, hogy a film csak a jéghegy csúcsát tudja megmutatni; a kérdések még csak-csak megfogalmazhatók, de válaszok nagyon sok esetben nincsenek. A beavatkozásra visszatérve: nyilván van egy határ. Ha valaki a szemem láttára rátámad egy gyerekre vagy öngyilkosságot próbál elkövetni, akkor beavatkozom. Ugyanakkor, ha az egyik szereplő felvesz a földről egy poharat, amit előtte megnyalt a kutya, kávét tölt bele, és megkínál, akkor megiszom. Mert ha ő kibírja, én is kibírom.
MN: A filmből kiderül, hogy a szegénység nem az egyetlen probléma; az őket körülvevő rendszer is igen rosszul működik.
SZCS: Maguk a szociális gondozói szolgálatok, pontosabban az ott dolgozók is hihetetlenül nehéz helyzetben vannak. Az ő kiszolgáltatottságuk legalább olyan katasztrofális, mint azoké az embereké, akiken segíteniük kellene. Ugyanakkor maga a segítés módja is egy hatalmas kérdőjel: mi a jó és valódi segítség? Még az se biztos, hogy azt, amivel szerintem én segítek neked, azt te is így fogod értelmezni.
MN: Mennyire fontos a "témáddal" szembeni távolságtartás?
SZCS: Nagyon: az én és a szereplőim identitása közti határ nem olvadhat fel, miközben a kölcsönös bizalmat fenn kell tartani. Nekem ez a legfontosabb. A forgatásba beleestek az ünnepek, és mikor kiderült, hogy a gyerekek nem láttak még Mikulást, és ajándékot sem kaptak soha, akkor jött az, hogy ez nem maradhat így. Próbáltam szervezkedni, de senki sem vállalta a Mikulás szerepét, így végül én öltöztem be. Nem akartam a jótevő szerepében tetszelegni, így éjféltájt indultam csak el, tudván, hogy már alszanak. Bekopogtam, leraktam a csomagokat, és gyorsan továbbálltam. Ez működött is jó pár háznál, mígnem az egyiknél váratlanul felkapcsolták a villanyt, kilépett az apa kezében egy baltával, és cifra kifejezések kíséretében kilátásba helyezte, hogy megnyuvaszt. Ennek egyszerűen az volt az oka, hogy gyakrabban látott tolvajt, mint Mikulást. Nekem több se kellett, futásnak eredtem. Majd jött a feleség, aki felbukott a menekülés közben otthagyott csomagokban, és odakiabált az engem üldöző férjének, hogy "Józsikám, ez a Mikulás". Józsikám abban a pillanatban 180 fokos lélektani fordulatot vett, és elkezdett ordítani felém, hogy "Mikulás, szeretünk, gyere vissza, bazmeg!"
MN: Pár éve játékfilmesként is kipróbáltad magad, aztán visszatértél a dokumentumfilmhez. Mi az előnye az utóbbinak?
SZCS: Hogy utánozhatatlan. Egy Mária típusú karaktert (a korábban említett, öngyilkossággal fenyegetőző anya - I. Zs.) milyen színésznő tudna életre kelteni? Senkiben se látom még az esélyét sem, hogy akár a szikrája megjelenjen annak az indulatnak és megszállottságnak, ami őbenne van. A valóság és a fikció közti különbség és e különbözőségben rejlő gyönyörűség az, hogy ha szerencséd van és meg tudod találni a valóságot, akkor az olyan arcot tud mutatni, ami unikális és megismételhetetlen. A fikciónál ezt az arcot neked kell előállítanod, ezért egy figura önazonossága sokkal kisebb hatásfokon tud működni. Persze előfordul, hogy egy Fassbinder vagy egy Cassavetes rábírja a színészeit a csodára, de azért ez nagyon ritka.
MN: Azért a dokumentumfilm sem "a valóságot" mutatja be, hanem egy akarva-akaratlanul manipulált szeletét.
SZCS: Persze hogy van manipuláció: egyrészt már a puszta jelenlétemmel is hatást gyakorolok a történésekre, másrészt én azt képviselem, ami vagyok, amit megértek, meglátok, felfogok, és azt próbálom meg hitelesen átadni. Az Örvény előkészületeinek idején azon gondolkodtunk, hogyan lehetne a jelenlétünket még testetlenebbé tenni, s akkor jött egy pillanatnyi elmezavar, hogy tegyünk ki webkamerákat bizonyos helyekre. De én nem valóságshow-t akarok látni, nem érdekel, hogy stikában ki mit csinál, hogy aztán a titokban felvett anyagokból összerakhassak egy pikáns gyűjteményt. Az én kapcsolatom azokkal az emberekkel, akik a kamerám elé állnak, rettenetesen fontos, ez pedig élből egy manipulációs helyzet. Nem tudom kikerülni, hogy kihez milyen érzelmi viszony fűz, ugyanakkor arra törekszem, hogy ez az érzelmi viszony ne írja át az igazságot, pontosabban a megismert valóság igazságát.
MN: Egy ilyen típusú film tud, illetve akar segíteni azokon, akikről szól?
SZCS: A szociális témájú dokumentumfilmekkel szemben van egy olyan elvárás, hogy funkcionalitásukban megjelenjen a segítségnyújtás. Én 15 éve foglalkozom ilyesmivel, de nem nagyon hiszek azokban a filmekben, amik az ilyen típusú segítséget tűzik ki célul. Azok vagy kicsit populista ízű dologgá válnak, vagy egyszerűen kihasználják azokat az embereket, akiket bemutatnak.
MN: Tudsz példát mondani?
SZCS: Tudnék, de nem fogok. Főleg a kereskedelmi televíziók sajátja ez a stílus. Ez a film kézzel fogható segítségként nem tud működni, tehát pénzt szerezni nem tud. Viszont rávilágíthat arra, hogy ez egy olyan probléma, amit gombnyomásra nem lehet megoldani. Összetett és összehangolt segítségnyújtásra lenne szükség, mert ha elkezdesz ész nélkül segíteni, még nagyobb problémák jönnek fel ebben a bonyolult viszonyrendszerben, mint amilyenek eredetileg voltak. A filmben látható gondok és helyzetek emberi sorsok összegződései, melyek mindnyájunk életében - még ha teljesen másként is - megjelenhetnek: a kilátástalanság, a peremre kerülés, az önsajnálat, a gyerekeink féltése. Ez egy összetett probléma, és a válasz sem lehet csupán annyi, hogy mutass egy bankszámlát, és utalom az összeget.
