Magyar Narancs: Az életrajzában azt olvasom, hogy ön volt a legfiatalabb produkciós menedzser Európában. Mit csinált azelőtt?
Michel Julian: Táncos voltam. Egy baleset után három évig kórházról kórházra jártam, de végül el kellett fogadnom, hogy nem táncolhatok többet. Ezután rengeteg állásom volt, általában egy-két napos munkaviszonyok, egy építkezésről például tizenhét perc után rúgtak ki. De játszottam a West Enden is - egészen szörnyű színész lett volna belőlem. Nagyjából ilyen komolyságú melónak tűnt a cirkuszi elefánt- és lámaidomári állás is, ezt végül megszerettem, sokat tanultam belőle. Csak arra kellett figyelni, hogy előadás alatt ne legyek részeg, mert az állatok lenéztek, és nem hallgattak rám. De mindez csak pótcselekvés volt, valójában nem voltam más, mint egy frusztrált táncos, aki nem táncolhat.
MN: Ezért visszatért a színházba.
MJ: Elhatároztam, hogy színházi menedzser leszek. Méghozzá a legjobb. Táncosként bejártam a fél világot, és mindenhol hallottam a kórust, ahogy a technikustól a díszlettervezőn át az igazgatóig mindenki azt hajtogatja: "ezt nem lehet, ezt nem lehet". Úgyhogy két év alatt kipróbáltam nagyjából minden színházi állást, gyorsan és sokat tanultam, hogy senki ne tudjon átkúrni. Aztán elmentem egy menedzsmentképzés felvételijére, ahol az elbeszélgetés után megkértek, hogy inkább ne tanuljak - tanítsak náluk. Akkor elkezdtem dolgozni.
MN: És miért pont Norvégiában? Ha jól tudom, Londonban élt.
MJ: 22 éves voltam, senki nem mert nagyon alkalmazni. Norvégiában viszont ez az állás jóformán nem is létezett, úgyhogy odamentem, csináltunk néhány előadást, főleg musicaleket. Utána már Londonban is kellettem. Közönségdarabok producere lettem, dolgoztam a Bolsoj Balett-tel és a The People Show-val, de főleg londoni sikerdarabokat futtattam. Ezért amikor otthagytam ezt a világot, és megalapítottam az első londoni experimentális (és politikai) színházat, a barátaim azt mondták: őrült vagyok. Amit én sosem tagadtam.
MN: Nagyon romantikus.
MJ: Egyszerű: a siker untat, a rutintól félek. Hogy valami jól megy, utána csak ismétled önmagad, és megcsinálod újra meg újra. Ez a színházban is komoly veszély. Mert akkor már nem tanulsz tovább. Kilenc országban tanítottam, de most is diáknak érzem magam. Úgyhogy amikor kiábrándultam a színházcsinálásból, átléptem a másik oldalra, és elkezdtem újságot szerkeszteni.
MN: A Theatre Quarterly a színházi világ egyik legtekintélyesebb orgánuma volt. Milyen kihívást látott egy ilyen "sikeres" lapban?
MJ: Az újság a csőd szélén állt. Megkérdezték, tudnék-e segíteni, én pedig megvettem, jó drágán. A lap olvasói között ott volt a színházpolitika 80-100 legfontosabb figurája. Ez volt a tőkénk. A szerkesztők azt akarták, hogy a szerződésben legyen benne, hogy én mint felelős szerkesztő nem szólhatok bele az ő munkájukba. Természetesen beleszóltam: erőltettem, hogy legyen minél nemzetközibb a lap, ami a témákat és a terjesztést illeti. De hét év után ezt is meguntam, és eladtam.
MN: Gondolom, ez a nyughatatlanság az egyik oka, hogy fél életét utazással töltötte. Pontosan mit csinál egy UNESCO-szakértő?
MJ: A világszervezetnek van három színházi konzultánsa, és ha egy kormány akar valamit kezdeni a színházzal, választhat közülük, kivel akar dolgozni. Mondok egy példát. Ciprusra hívtak, ott voltam három hónapot, kaptam egy halom pénzt, hogy írjak egy jövőtervet a ciprusi színháznak. Na mármost, Ciprus nem olyan nagy. Nagyjából két hét alatt mindenkivel beszéltem, mindent láttam, amit érdemes, két nap alatt írtam valamit, aztán strandoltam két hónapot. Tizenkét évvel később találkoztam egy ottanival, aki lelkesen újságolta, hogy amit akkor írtam, ma már törvény, és működik. Az indiai működésem végén naponta szállodát kellett váltanom, mert valakiknek nem tetszettek a reformok, és vadásztak rám. Ilyenkor érzem, hogy van értelme annak, amit csinálok.
MN: Magyarországon mikor járt először?
MJ: A kulturális minisztérium hívott meg a hetvenes évek elején, hogy körülnézzek, mi exportálható a kortárs kultúrából. Megismerkedtem az összes nagy popzenekarral, akik jók voltak, de akadt egy nagy, közös problémájuk: a koncerteket úgy képzelték el, hogy eléneklik az aktuális albumot, és kész. Semmi látvány, semmi koreográfia, semmi fantázia. Az Interkoncert emberei nagyon akartak ezen változtatni, jól lehetett velük együtt dolgozni - egyiküket feleségül is vettem. És voltak eredményeink. Az LGT-nek például nemcsak berlini fellépést szerveztem, de elértem, hogy következő albumukat a Rolling Stones hangtechnikusa rögzítse. Velük és akkori legjobb magyar barátommal, Várkonyi Zoltánnal közösen dolgoztunk a Képzelt riporton.
MN: Színházba is járt közben?
MJ: Persze, az egyik első estén elmentem a Nemzetibe, ahol olyan álmosító szemetet adtak, hogy őszinte érdeklődéssel kérdezgettem a körülöttem ülőket, hogyan lehet ezt kibírni. Erre kidobtak. Ami azért szórakoztató volt, lévén a minisztérium, sőt egyenesen a Központi Bizottság vendége voltam. Kereken kilencven előadást láttam, és természetesen nemcsak kőszínházakban, hanem külvárosi kultúrházakban, félillegális szeánszokon is. Amikor hazamentem, írtam egy riportot a Plays and Players magazinba, aminek az volt a fő állítása, hogy ha van valami érdekes a magyar színházban, akkor azt az amatőrök között kell keresni. Ott láttam elképesztően innovatív és szórakoztató performanszokat, például Iglódi István munkáit. Erre az írásra érkezett egy olvasói levél, minisztériumi munkatárs tollából, amire én válaszoltam, de hatása nyilván nem sok volt. Előtte is hiába kérdezgettem, miért van az, hogy mindenre 5 és 10 éves terv van, kultúrára meg kétéves. Bár ez nem az államszocializmus sajátja, a mai napig a kultúra jut először a döntéshozók eszébe, ha spórolni kell pár centet. Mióta részt vettem Margaret Thatcher kulturális programjának kidolgozásában, majd ez a nő, aki gyűlöli a művészeteket, a választási győzelem után kidobta az egészet a francba - na, azóta nem várok semmit semmilyen kormánytól.
MN: Most milyen magyar művészekkel dolgozik együtt?
MJ: Megismertem két csodálatos táncost, Góbi Ritát és Székely Szilvesztert. Ők felléptek a 5+55 címen futó fesztiválomon májusban, a hollandiai Wijk aan Zeeben, amit már Ági (Makai Ágnes, Góbi Rita társulatának menedzsere - U. P.) szervezett, aki fiatalkori önmagamra emlékeztet. Ami elég ijesztő. Általa jutottam el továbbá egy rendkívül izgalmas és különleges helyre, az Artus Stúdióba. Jó látni, hogy még mindig lehet Magyarországon újszerű és nemzetközi viszonylatban is értékes színházi történésekre bukkanni. A pécsi projekt pedig úgy kezdődött, hogy tavaly nyáron hivatalos voltam drogfüggőségből kilábaló fiatalok táncelőadására a Thália Stúdióba. A nézőtér tele volt pszichiáterekkel, ez egy privát előadás volt, ami szakembereknek készült, és ők ennek a terápiás hatására voltak kíváncsiak. Engem ez nem érdekelt. Én egy langyos előadást, ám benne egy lenyűgöző szereplőt láttam, aki a pécsi Fogd a Kezem Alapítvány munkatársa. Ez az értelmi fejlődésükben akadályozott fiatalokkal foglalkozó intézet kért meg, hogy tartsak náluk egy színházas workshopot. A fiataloknak határtalan a képzeletük, és határolt a koncentrációjuk, de a műhelymunka olyan jól sikerült, hogy a pár nap alatt született darabot be is mutattuk, aminek híre ment a városban. Többen bátorítottak minket a folytatásra, ezért vagyok immár ötödik hete ismét Magyarországon. Don Quijote Színház, ez a nevünk, gondolom, nem kell magyarázni.
MN: Sok mindenről beszélgettünk, de az nem derült ki, minek tartja magát. Mit szokott mondani, mi a foglalkozása?
MJ: Manapság a profizmus kultuszában élünk, és az emberek gyanakvóak azokkal szemben, akik kicsit értenek több dologhoz. Nem passzolok semmilyen skatulyába, hiszen nem vagyok sem rendező, sem koreográfus, de producernél azért több - én animátornak szoktam hívni magam, az viszont, ugye, nem egy rendes foglalkozás. De ebbe beletartozik a pénzszerzés és a közönségszervezés is. Utóbbit általában elég ötlettelenül teszik, pedig a színház az egyetlen olyan művészet, ahol közönség nélkül nincs műalkotás. Mikor egy angol városban hat néző jött el megnézni egy zseniális argentin balerinát, fogtam a primadonnát, és elvittem az ott borzasztó népszerű pankrációshow szünetébe táncolni. Másnap telt ház volt, a farmerek hozták a feleségeiket, mindenki boldog volt.
