Magyar Narancs: Gyerekkorában támadt fel vonzalma a színházhoz - ha jól tudom, először nagyapja kávézójában került a bűvkörébe.
Ilan Eldad: Valamilyen módon mindig vonzódtam a "show-businesshez", a színházhoz, iskolai gyerekelőadások és hasonlók révén. Nagyapám Lloyd nevű szabadkai kávéházának két felét egy nagyon szép világoskék függöny választotta el egymástól: az egyik oldalon étkeztek, a másik oldalon alkalmanként bridzsklub volt. Engem ez a függöny, amit szét és újra össze lehetett húzni, nagyon izgatott, mindenféle színházat képzeltem mögé. Rózsaszín, polgári gyermekkorom volt, mindenem megvolt, ami csak kellett, a szüleim és az egész nagy család is kényeztetett. Ez borult aztán vérbe és lángba.
MN: Hogyan élte meg a háború kitörését?
IE: 1941. április 6-án a németek lebombázták Belgrádot, elfoglalták a Jugoszláv Királyság legnagyobb részét, a Vajdaságot pedig a magyar fasiszta kormány kapta meg. Ebben az időben magyar iskolába jártam - amíg ki nem dobtak onnan zsidóságom miatt. Ahogy sok más korombeli, én sem tudom megmagyarázni a gyerekeimnek, hogyhogy nem láttuk ezeket a felhőket, hogyan hagyhattuk magunkat elhurcolni. Ez számomra sokáig lezárt téma volt még a gyerekeim előtt is, de valahogy mégis a mai napig hurcolom magam után mind az életrajzomban, mind a munkáimban.
MN: Minek köszönhette a túlélést?
IE: Ezt én a második születésnapomnak nevezem. Szerencsére nálunk, Szabadkán az egész leszámolás aránylag későn kezdődött el. 44 júniusában a szabadkai gettóba zártak bennünket, ahonnan a bácsalmási táborba kerültünk. Innen irányítottak vonatokon Auschwitz felé. Ahogy marhavagononként nyolcvanvalahányan útban voltunk Auschwitzba, a miskolci vasútállomást bombatámadás érte, így nagyjából másfél napig állt a szerelvény, persze rettenetes körülmények között, zárt vagonajtókkal. Amikor végül Ausztriába érkeztünk, megálltunk valahol Bécs mellett, és kinyitották a vagonunkat, mert a tizenvalahány kocsiból volt három, ami a bombázások miatt nem mehetett tovább. Emlékszem, ahogy kiszálltunk, kerestük a barátainkat, a rokonokat, kollégákat, de nem voltak ott: az összes többi vagon továbbment Auschwitzba. Mi ausztriai táborokba kerültünk, és mezőgazdasági munkát kellett végeznünk - de ez túlélést jelentett, és nem azt, ami a legrosszabb. Mivel nagyon fiatal voltam, az én munkám az volt, hogy fából összeállított kannákban kellett hordanom a vizet a földművelésben dolgozóknak.
MN: Ezekben a táborokban is ugyanolyanok voltak a körülmények, mint a legismertebb KZ-ekben?
IE: Mi nem voltunk halálra éheztetve, és nem is voltunk elválasztva egymástól, együtt voltam édesanyámmal (apám munkaszolgálatos volt). Tehát aránylag óriási luxus volt.
MN: Ön pedig irodalmi esteket szervezett.
IE: Mindig voltak csoportok, akikkel együtt (purimra és hasonló alkalmakra) csináltunk esteket. Korábban is volt már hajlamom ilyesmire, de nagy szerencse, hogy a táborban sem lett megfojtva ez a részem.
MN: Viktor E. Frankl holokauszt-túlélő pszichiáter írja, hogy a táborokban visszahúzódott minden, a puszta létfenntartásnál magasabb szintű érdeklődés, "kulturális téli álom" volt jellemző. Hogyan lehetett a gyakorlatban cáfolni ezt a tézist?
IE: Nem tudom. Erre nincs válasz. Ez valahogy a részem volt.
MN: Sokan a háború után rögtön Izraelbe költöztek vagy próbáltak költözni. Ön azonban előbb még több évet Szabadkán töltött.
IE: Az ember azt remélte, hogy a szülőhazájában találja meg a családját. Mi is ott vártuk vissza apámat a munkaszolgálatból. Ott volt az elhagyott ház, a bútorok is, oda tértünk vissza az életbe. Aztán ez később Tito Jugoszláviája lett, ahol totális uralom volt és cenzúra minden művészeten - a magyaroknak ezt nem kell magyarázni. Ebből menekültünk az egyetlen szabad irányba, ami akkor lehetséges volt. Ez volt Izrael. Tehát nem azért mentünk ki, mert édesanyám, nagymamám vagy én akkora cionisták lettünk volna.
MN: Amikor megérkezett, folyt még a háború Izraelért?
IE: Ne kérdezz engem háborúról - nem egy volt, minden pár évben volt valami. Miután kikerültem, abszolváltam a katonai éveket - a légierőnél voltam -, ez hozzátartozik a fiatalság életéhez. A leszerelésem után filmstúdiókban és színházakban kezdtem dolgozni, például - tekintve, hogy már akkor is igen jól beszéltem nyelveket - különféle Izraelben forgatott amerikai filmeknél. Otto Preminger Exodusában segédrendező voltam.
MN: Csaknem fél évszázad után tért vissza először Szabadkára és Magyarországra.
IE: Mint minden ilyesmi, visszatérésem is véletlenül kezdődött. Egy izraeli rendezésemet, a Johnny háborúját látta egy szabadkai dramaturg, és ő hívott meg Szabadkára, ahol egy Agota Kristof-adaptációt, a Nem fájt és a Johnny háborúját rendeztem meg. A próbák kezdete előtt volt egy sajtókonferencia, ahol - és ezt a mai napig nem tudom megmagyarázni - volt nálam egy cédula, rajta az én kézírásom: "Átvételi elismervény. Ezennel elismerjük, hogy Lengyel Iván - ez én voltam - szabadkai születésű lakos június ezen és ezen a dátumán beszolgáltatta a Magyar Királyi Államrendőrség kapitányságára az Orion ilyen és ilyen számú kerékpárját." Nem tudom, hogy került ez a cédula annak idején Magyarországról Izraelbe - talán anyám révén -, és még kevésbé tudom (hiszen nem emlékszem, hogy készakarva eltettem volna), hogyhogy magammal vittem Szabadkára. A sajtókonferencián azt mondtam, hogy mielőtt a színházról beszélnénk, szeretném ezt a cédulát megmutatni: mi a véleményük, van rá esély, hogy ezt a biciklit visszakaphatom? Már az akkori generáció sem értette, hogy miért kellett azt a biciklit beszolgáltatni.
MN: Mióta bemutatkozott egy korábbi POSZT-on a Rose-zal és a Nem fájjal, sokat rendez Budapesten is. Hogyan választ darabot?
IE: Ha visszanézek a magyarországi repertoáromra, azt tudom mondani, hogy majdnem mindig személyes motivációt kerestem: ebben az országban, ahol nagyon sok tehetséges fiatal és középkorú rendező tevékenykedik, mi az, amit pont én hozhatok? Nem azt mondom, hogy mi az, amit jobban tudok, mint a helyiek, hanem hogy mi inspirál engem a rendezésre? Az első, sorsdöntő szabadkai rendezésem - talán ez nyitotta meg előttem a kaput különböző színházakba - a Nem fáj volt: ez két ellenséges ország közt, egy kettéválasztott városban élő család tragikus története. Úgy éreztem, ez megmozgatja a szabadkaiak szívét, lelkét, és hozzám is erősen beszélt. A Johnny háborúját azért választottam, mert az volt az érzésem, hogy egy izraeli rendezőnek pacifista, háborúellenes felkiáltást kell bemutatnia, hiszen Izrael imázsa az, hogy egy agresszív, fegyvercsörtető ország, amiben van is igazság. Martin Sherman Rose-ja egy nyolcvanéves zsidó asszony története, életben maradása a zsidó humor segítségével - úgy éreztem, hogy itt, Budapesten még számtalan ilyen egyedülálló 70-80 év körüli Rose szaladgál. Vagy ha nem is szaladgál, de emlékszik; és őket is meg kell mutatni a mai közönségnek. Nem beszélve Anna Frank naplójáról: amikor elkezdtem dolgozni azon az előadáson, rájöttem, hogy nagyjából 50 éve nem volt ilyen produkció Pesten. Fontosnak tartottam, hogy a fiatal közönség, az iskolások megismerjék a sztorit. Most persze provokatívan megkérdezhetnéd, hogy a fontos emberi, társadalmi, politikai motivációkhoz hogy jött néhány későbbi előadásom, mint például a Hat hét, hat tánc. Most már ezek mellett a - hogy is mondjam - ideális gondolatok mellett a színházi értékek is mozgatnak, és nem mindig fáklyával, zászlóval rendezek. Két követelésem van magammal mint nézővel, és nem mint rendezővel szemben: vagy abszolút meg akarom érteni, vagy abszolút meg akarom érezni, hogy mit mondanak nekem. Nem hiszek a fejük tetejére állított, rossz szóhasználattal "kortársnak" nevezett előadásokban. Lehet, hogy régimódi szemlélet, de azt szeretem, ha egy előadásnak van eleje, közepe és vége is. Néhány évvel ezelőtt a POSZT-on egy újságírónő azzal vádolt meg engem - vádolt! -, hogy az én előadásaim nagyon közönségbarát produkciók. Erre én azt kérdeztem, hogy a "közönségbarát" itt egy vulgáris kifejezés? Én nem szégyellem, ha azzal, amit csinálok, megmozgatom a közönség szívét, vagy előcsalom a könnyeit.
MN: Több előadása is a zsidósághoz és a világháborúhoz kötődik. Könnyebben választ ilyen darabot?
IE: Ahhoz a generációhoz tartozom, akikkel mindez megtörtént, és egy ilyen dolgot az ember nem vág el, nem felejt el. De a zsidóság, a zsidó folklór kevésbé érdekel, mint a színházi kvalitások - ha megtalálom ezek kombinációját, az jó.
MN: Hasonlóan visszatérő témája az öregedés és a magány.
IE: Ehhez a generációhoz is szeretek beszélni, ennek az igazát talán jobban érzem. De nem keresem a hatvan éven felüliek bérleti színházát - emberi vonalon érint meg a dolog, és hiszem, hogy más is így van ezzel.
MN: Júliusi bemutatóját, a Sírpikniket egyszer már Tel-Avivban, a Habima Nemzeti Színházban is megrendezte.
IE: Ez a darab olyan, amit mindig keresek: félig könnyekből, félig nevetésből áll. Egy előadásban mindig sorsdöntő egyrészt a szereposztás, másrészt az adott nyelvre való átültetés - és mivel mindkettő más, mint Izraelben volt, a mostani munka egy új, kreatív procedúra. És ha kicsit vulgárisan gondolkodom, lehet bízni abban, hogy most is akkora közönségsiker lesz az előadás, mint Tel-Avivban volt. Az ember az ilyesmit szereti megismételni - ebben az országban eléggé el vagyok kényeztetve.
MN: Említette, hogy sorsdöntő a fordítás. Ez már a negyedik bemutatója, aminek Parti Nagy Lajos írta a magyar szövegét.
IE: Számomra hatalmas és fontos szakmai találkozás volt, amikor először dolgoztam Lajossal. Talán a klasszikusokon kívül nincs olyan anyag, amit az ember csak átültethet az adott nyelvre, és kész. A fordításnak a helyi közönség számára érthető, izgató anyagnak kell lennie, nem pedig olyasminek, amin a néző mondatról mondatra érzi, hogy melyik nyelvből lett fordítva. Az a törekvésem, hogy minden mondat úgy hangozzon, mintha a színész először mondta volna ki, és úgy is reagáljon a másik színész mondataira, mintha először hallaná őket.
MN: Sok lehetősége van rendezni Izraelben is, és többször dolgozott Németországban. Mi vonzza mindig Magyarországra?
IE: Az igazi színházszeretetem itt kezdődött fiatalkoromban. A szüleim minden évben egyszer vagy kétszer feljöttek Szabadkáról Pestre, ahogy ők nevezték, "kultúrát lélegezni" - akkor lehettem hét-nyolc éves. Én is mindig velük jöttem, akkoriban nem voltak még bébiszitterek, a hotelben pedig nem akartak hagyni. Elvittek Latabár Kálmán, Muráti Lili, Csortos Gyula, Somlay Artúr világába - én itt szerettem meg a színházat. Ha megboldogult édesanyám tudná, hogy ma én a Vígszínházban dolgozom, élete kincse lehetne. Ezek a tényleg mély gyökerek azok, amik elsősorban ide vonzanak. Másodsorban pedig a magyar színház kvalitása. Hiszem, hogy a magyar színészeknek olyan tehetségük van, hogy ha nem lenne akadály a magyar nyelv, már régen uralhatnák egész Európát. És csábít a szakmai kényeztetés is - nagyon sok elismerést, szeretetet kapok itt. Ez az, ami ide vonz.
(A Sírpiknikről a jövő heti számunkban közlünk kritikát.)
