A késő kádárizmus idején (a közgazdászok mellett) talán a történészek harcolták ki maguknak a legtöbb szabadságot a társadalomtudományok művelői közül, s kényszerültek a legkevesebb intellektuális megalkuvásra anélkül, hogy szilenciummal kellett volna szembenézniük. Szűcs Jenő, Ránki György, Juhász Gyula, L. Nagy Zsuzsa vagy Hanák Péter 70-es, 80-as években írott alapművein nem rontott az idő, nem érvénytelenítette őket a szabadság szelleme. Interjúalanyunkat, a két háború közötti magyar diplomácia kutatóját, aki magas tisztséget visel az Akadémián is, s akinek a közelmúltban jelent meg Pax Germanica című munkája a nácizmusban csúcsosodó német nagybirodalmi törekvésekről, arról faggattuk, vajon mekkora befolyással bírnak ma a történészszakma művelői az oktatásra és a politikai közgondolkodásra.Pritz Pál történész, a MTA Társadalomtudományi Főosztályának vezetője
MaNcs: Ön mint akadémiai tisztviselő, illetve az Akadémia maga mennyiben tekinti feladatának, hogy nyomon kövesse a magyar oktatás folyamatát, hogy befolyásolni próbálja a tananyag tartalmát vagy szerkezetét? Tudják-e az Akadémián, hogy mit tanítanak a középiskolákban a történelemtanárok?
Pritz Pál: Kényes kérdést tett fel. Az Akadémia többrétegű intézmény. A feladata részint a saját intézményhálózatával való törődés - ezek az intézmények ma már jelentős részben a piacról élnek, de felügyeletük az Akadémiára tartozik. Másfelől az MTA 9000 nem akadémikus és 600 akadémikus köztestülete, akik együttesen a magyar tudomány elitjét kell hogy képviseljék, s e majd tízezer ember jelentős része egyetemeken dolgozik. Az Akadémia nagy felelősséget érez a felsőoktatás ügyeivel kapcsolatban, s éppen ezért nehezen is viselte, hogy a Széchenyi professzúra első változatában az MTA-nak semmiféle szerepet sem szántak. Harminc éve, amióta itt dolgozom ebben a házban, mindig célkitűzés volt a felsőoktatásban való részvétel. Ez többek között azért is fontos, mert lassan jutunk el a kutatástól a publikáción át az oktatásig. Az első nagyobb munkám, a Gömbös-könyvem 1982-ben jelent meg. Most, a kilencvenes években találkoztam először felsőoktatási tankönyvben olyan megállapításokkal, amelyek, egyébként szinte mondat szerinti pontossággal, tükrözték az én 1982-es konklúzióimat. Ez a ´82-es munka 1975 és 1978 közötti kutatásaim terméke volt. Tehát valami, ami ´75 és ´78 között vált számomra világossá, a kilencvenes években jelent meg az egyetemi oktatásban. Gondoljon bele, hogy mikor kerül ez el középfokra - amikor a most az egyetemen képzett történészek középiskolában kezdenek tanítani, vagy tankönyveket kezdenek írni. Ezért jó az, ha a kutató közvetlenül találkozik az egyetemi hallgatóval, kikapcsolva ezt az eszméletlenül hosszú folyamatot.
MaNcs: Magyarországon erre annyiban nincs lehetőség, hogy az akadémiai kutatóintézetek egyesítése az egyetemi tanszékekkel végül elmaradt, noha a kilencvenes évek elején születtek ilyen, integrációt szorgalmazó javaslatok.
PP: Így van. Az ilyen integráció ellen az Akadémia keményen harcol. Sokáig sorolhatnám az érveket, de legyen elég talán egy hasonlat: mi marad a kancsó vízből, amit a kiszáradt földre önt? Az Akadémiát már az állampárti korszakban is ösztökölték, hogy adjon kutatási pénzt az egyetemeknek. Ez meg is történt a hetvenes években, majd néhány évvel később ugyanazok a professzorok, akik ebben a fajta támogatásban részesültek, jöttek megint hozzánk pénzért. Az egyetemek elnyelték ezt a pénzt: érthető módon más prioritásaik vannak, mint a kutatás, tantermekről, infrastruktúráról kell gondoskodniuk, mostanában pedig a növekvő diákszám is fokozott terhet ró az oktatókra. Ezért védjük az akadémiai intézetek önállóságát, de ez nem jelenti, hogy el akarnánk szigetelni őket az egyetemektől.
MaNcs: A politikai szférának és a médiának szintén hatalmas szerepe van abban, hogy milyen történelemkép alakul ki a magyar fiatalok fejében. A média folyamatosan ellát minket különféle zanzásított értelmezésekkel, a politikai szférában pedig a rendszerváltás után fokozott jelentőségük lett a történeti szimbólumoknak és a gyökérkeresésnek.
PP: Ami jó dolog, tegyük hozzá.
MaNcs: De azzal jár, hogy a történelemképet, ha a szaktudomány felől nézzük, laikusok állítják elő laikusoknak, gyakran kritikátlanul, módszertani tudatosság nélkül. Ha a múlt rendszerben központilag manipulálták a történeti tudatot, most a piac és a politikai szereplők teszik ezt, és a végeredmény éppoly kétesnek tűnik.
PP: Ebből fakad a szaktörténész igazi keserűsége. A történelemkép sokkal korábban kialakul a társadalomban, mintsem hogy ehhez a szaktörténész hozzátehetné a maga szempontjait. Ez nagy baj, mert mint maga is mondja, a politikusok és a közírók a maguk szája íze szerint próbálják alakítani a történeti tudatot és a magyar történelem eseményeinek vagy személyiségeinek megítélését. Gondolja meg, hogy a Magyar Történeti Társulat központi közlönye, a Századok jelenleg 1000 körüli példányban jelenik meg, és nem tudjuk a példányszámot növelni, mert azzal csak a deficitet növelnénk. Ha viszont az előállítási költségeket fedező áron próbálnánk adni a közlönyt, akkor a megcélzott közönség, a történészek, történelemtanárok azért nem jutnának hozzá, mert nem tudnák megfizetni. A történeti kép formálására a történészeknek minimális eszközök állnak rendelkezésükre, és örülhetnek, ha időnként meghívják őket a rádióba vagy a tévébe, ahol nagyobb nyilvánosságot érhetnek el. Így aztán mélyen bevésődnek olyan elképzelések a társadalmi tudatba, amelyek legjobb esetben is csak köszönő viszonyban vannak a történeti tényekkel, és alapvetően historizáló-politikai célokat szolgálnak.
MaNcs: Van-e a történészeknek igényük arra, hogy a médiában képződő mitikus történelemszemléletet megpróbálják korrigálni? És mennyiben vannak ehhez eszközeik? A legjobb indulatú, tisztán szakmai érveket hangoztató történészek is azonnal politikai erőtérbe kerülnek a médiában.
PP: Én a történésztársadalmat differenciáltan látom, és tudom, hogy az akadémiai intézetben, a közgyűjteményekben vagy az egyetemeken dolgozó történészek egységesek annyiban, hogy akár van pártszimpátiájuk, akár nincs, történettudományi munkásságukat nem rendelik alá ilyesminek. Bár kétségtelen, hogy elsősorban azok jutnak szóhoz, akik a média vagy a politikusok által favorizált kérdéseket és válaszokat erősítik meg. Ezzel szemben kellene a szakmának megszerveznie magát. Fontos szerintem, hogy most például Kosáry Domokos és Romsics Ignác a Magyar Történeti Társulat keretén belül nyilvános rendezvénysorozatot szerveztek a huszadik századi magyar történelem kérdéseiről, amely ősz óta folyik, és amelynek keretében szaktörténészek tartanak előadásokat a maguk területén a legfrissebb eredményekről és kérdésekről, az előadás után pedig lehet vitatkozni. A baj az, hogy a Magyar Történeti Társulat anyagi helyzete olyan katasztrofális, hogy még a saját tisztviselőinek a szokásos nyomorszinten megállapított fizetését sem tudja kifizetni.
MaNcs: Van önnek képe arról, hogy mit tanítanak ma a középiskolákban a huszadik századi magyar vagy európai történelemről?
PP: Lehangoló. A tanárok meg vannak ijedve, és nem merik a huszadik század csomópontjait prezentálni a diákságnak. Én ezt részben annak tudom be, hogy - lássuk be - szörnyű volt a magyar huszadik századi történelem. Másfelől viszont a tanári gárda demoralizálódott, elvégre azok az emberek, akik a harmincas évek végén egy katolikus, nacionalista történelemképet kellett hogy közvetítsenek, tíz évvel később már Rákosi elvtárs nézeteit magyarázgatták. A baj mindig ugyanaz: elvárják a tanároktól, hogy a mindenkori politikai elvárásoknak megfelelő történelmet tanítsanak. Ezt jó volna már abbahagyni. A rendszert nem ideológiailag, hanem gazdaságilag kellene legitimálni. Amíg az ország nem tud tisztes megélhetést nyújtani az emberek többségének, addig illúzió elvárni, hogy bárki is eszmények vagy erkölcsi ideálok szerint ítélkezzék. Természetes, hogy sokan visszasírják a Kádár-rendszert.
MaNcs: Azért azt nem tagadhatjuk, hogy a történelmi szimbólumoknak mozgósító erejük van ma is. Trianon a nagyszüleim generációjában személyes sérelemként rögzült, és hatalmas érzelmi ereje van, mivel az általános iskolában folyamatosan erre nevelték őket. A Szent Korona körüli felhajtás egy része politikai manipuláció, más része azonban a magyar népesség jelentős részének őszinte és spontán érdeklődéséből és érzelmi kötődéséből fakad.
PP: Trianon ügyében jelentős változások történtek. A két háború közti Magyarországon lényegében mindenki meg volt győződve arról, hogy a békeszerződés okozta károk csak területi revízióval orvosolhatók. Ezzel szemben manapság csak egy maroknyi ember képzelődik ilyesmiről. Ez nem szimbólum kérdése - ez magyarságtudat kérdése. Amíg a szomszédos országokban a magyar kisebbség számára a kisebbségi sors megpróbáltatást jelent, addig valós problémáról van szó. Ami a Szent Koronát illeti, szerintem a szimbólumokkal egy pontig lehet és kell is azonosulni, amennyiben elfogadjuk, hogy nemcsak értelmi, hanem érzelmi lények is vagyunk. Én is úgy érzem, hogy a korona nem csak múzeumi tárgy, és szerintem is ki kell szabadítani a múzeumból. Egyetértettem volna azzal a javaslattal, amely szerint a koronának a Várban a helye. Akkor ugyanis nem ezé vagy azé a magyar kormányé, nem sajátíthatja ki magának semmilyen párt. A baj az, hogy a Szent Korona körüli ügyet a pártok gerjesztették, a maguk céljainak megfelelően. Akik a Szent Korona-tant elkezdték felmelegíteni, azoknak valószínűleg fogalmuk sem volt arról, hogy 1931 környékén ezt a vitát már lejátszották, és Eckhart Ferenc szolidan polgári alapról is kemény kritikában részesült, amiért ezzel a romantikus, történetileg megalapozatlan, a magyarság jogalkotó képességét szuperlatívuszokban kezelő mítosszal szemben rámutatott arra, hogy többek közt a koronatan is meglehetősen szorosan kapcsolódik a hasonló lengyel és cseh rendi fejlődéstörténethez, és szó sincs arról, hogy a magyar állam történeti fejlődése valamiféle unikális jelenség lenne, amelyhez legfeljebb Nagy-Britannia fejlődése hasonlítható. Ettől azonban még nem kell egyetértenünk azokkal, akik szerint a korona csakis múzeumi tárgy. A propaganda hasznos dolog, én azon csodálkozom, miért csodálkoznak, hogy kellett némi felhajtás meg a szabadjegy ahhoz, hogy az embereknek eszükbe jusson megnézni a koronát. Aki a napi megélhetési gondjaival van elfoglalva, nem nagyon jár múzeumba.
MaNcs: Ön szerint mennyire áll készen a történésztársadalom arra, hogy a Kádár-korszak neuralgikus pontjait, mondjuk a különféle elitek kialakulását és továbbélését, a politikai rendszer kiszolgálásának módjait, például az ügynökök működését a történész szemével lássa?
PP: Kétféle problémát látok itt. Egyrészt tovább él az a régi magyar hagyomány, amely antikorszakokban gondolkodik: a jelenlegi rendszerhez képest a Kádár-éra antikorszak, a Kádár-érához képest a Rákosi-korszak volt az, a Rákosi-korszakhoz képest a Horthy-korszak, a Horthy-korszakhoz képest a Károlyi-féle forradalom és így tovább. Márpedig egy antikorszakról csak rosszat szabad mondani. A másik probléma az, hogy a személyiségi jogok sokszor túlzott védelme miatt a történészek nem férnek hozzá dokumentumokhoz. Egyértelműen veszteség éri ezzel a magyar társadalmat. Egy komoly történész képes tiszteletben tartani a személyiségi jogokat, tudatában van saját publikációs felelősségének és annak, hogy a tudomására jutó adatokat nem használhatja fel publicisztikák gyártására. A rossz értelemben vett zsurnalizmustól egy történész meg tudja tartóztatni magát, a tények ismerete nélkül viszont nem tud történelmet írni. Paradox módon ma sok tekintetben rosszabb helyzetben van a kutató, mint a régi rendszerben.
Babarczy Eszter
