Főiskolásként Csokonai Lilit játszotta az Érzékek iskolájában. A diploma után Kaposvárra szerző-dött - az öt évad alatt Kleist, Moliére, Bulgakov, Wedekind és Goldoni darabjaiban szerepelt, eljátszotta Sally Bowlest a Kabaréból, Eliza Doolittle-t a My Fair Ladyből. Az idei filmszemlén a legjobb női alakítás díját vehette át: a Dallas Pashamende ettől a héttől megy a mozikban.
Magyar Narancs: A Dallas miatt egyeztetési okokból ott kellett hagynia a kaposvári színházat. Nem voltak kétségei a döntését illetően?
Gryllus Dorka: Nem tudtam mást csinálni, elolvastam a forgatókönyvet, és nagyon szerettem volna eljátszani a szerepet. Nem gondolkoztam azon, hogy ez most jó döntés vagy rossz - olyan volt, mint mikor az ember szerelmes, ösztönösen cselekedtem.
MN: A romániai forgatás meglehetősen botrányos körülmények között zajlott, a stábot kitoloncolták az országból. Hogy látta mindezt belülről?
GD: Rendőrök jöttek, igazoltatás, ilyen papír, olyan papír, híradó, címlapok, újságok, a végén pedig a tömeghisztéria: mindenféle tévéstábok, helikopterek, aztán pedig beültettek minket egy buszba, és kvázi kiutasítottak a helyszínről. Nem értettem pontosan, hogy mi történik, az elején azt gondoltam, hogy mindez majd elmúlik, le lehet győzni az akadályokat. De aztán kiderült, hogy valami nagyon nagy ellentét feszül a háttérben - vártunk pár hónapot, hátha elcsitul a dolog, de aztán a producerek úgy döntöttek, hogy áthozzák a díszleteket Magyarországra, így végül itt fejeztük be a forgatást.
MN: A szemétbányát, ami a Dallas helyszínét inspirálta, látta?
GD: Van Alsórákoson egy telep, ahol roma származású emberek élnek, körülbelül hasonló vagy talán rosszabb körülmények között, mint ami a filmben látható. Voltam ott sokat, találkoztam az emberekkel, figyeltem, hogyan élnek, beszélnek, gesztikuláltak. Két ottani lánnyal átvettem a forgatókönyvet, kérdezgettem őket, hogy hasonló szituációban mit mondanának, aztán gyorsan felírtam, ami kiszaladt a szájukon.
MN: Hogyan fogadták a stábot a helyiek?
GD: Elmesélték nekünk, hogy néhány éve készült a telepről egy dokumentumfilm, járt itt egy másik stáb, amelyik meggazdagodott a nyomorukból. Nehéz hirtelen mit mondani arra, hogy "elviszitek a szégyenünket a világba, mi pedig itt maradunk". Mit tudok tenni? Színész vagyok, akinek az a dolga, hogy egy szerepet eljátsszon, de nem tudom megváltoztatni az életüket. Abban bízom, hogy ha ez a film jól sikerült, akkor az emberek elgondolkodnak, és ez talán a romák életére is hatással lesz. Ha csak azt megértjük, hogy lehet, hogy ők hangosabban beszélnek, vagy odacsapnak az asztalra, de ha beütik az ujjukat, nekik is fáj, előbbre vagyunk. Ami a leginkább megrázott, az a gyerekek látványa volt - lakik ott egy roma kisfiú egy akkora szobában, mint egy asztal, az apja börtönben, nincs mit enniük, az életben maradás egyetlen esélye, hogy táplálékot szerezzen. Nem azért lopnak, mert gonoszak, hanem mert nem akarnak éhen halni. Az egyedüli megoldás, hogy a gyerek kenyeret szerez, ettől azonban egy hétéves kisfiú fejében az, hogy mi a bűn, mi a lopás, már mást jelent. A dolog pedig reprodukálja magát, ő is börtönbe kerül, mint az apja, és innentől egy véget nem érő folyamat kezdődik, amin csak úgy tudnánk talán segíteni, ha a kisfiút megfogjuk és elvisszük onnan. Erről szól a Dallas - ha valakit kiszakítasz a környezetéből, tud ugyan más lenni, de a gyökerei ugyanazok maradnak.
MN: A díjat egy olyan szerepért kapta, amelyért el kellett csúfítani a külsejét. Nem érezte sosem, hogy a megjelenése elirányítja a színészi képességeiről a figyelmet?
GD: Anyukám mindig azt mondta, hogy a szépség: valuta, amivel ha tudsz élni, az jó, de mulandó dolog. Tudni kell, hogy ideig-óráig van, és nem ez az igazán fontos az életben. Játszottam én már színházban csúnya lányokat a Dallas előtt is - nem jelentett számomra ez problémát, még élveztem is.
MN: Mégis, ha végigtekintünk azokon a magyar filmeken, amelyekben szerepelt, elmondható, hogy a legtöbb esetben olyan karaktereket formált meg, akik a külsejükkel, a szexuális vonzerejükkel hatnak.
GD: Erről nem én tehetek.
MN: Beskatulyázták volna a magyar filmesek?
GD: Egy fiatal színész nem határozhatja meg, hogy milyen szerepekre kérjék fel. Tény, hogy az utóbbi három esztendőben nem forgattam olyan rendezővel, aki Magyarországon élne. Itthon nem volt lehetőség, külföldön viszont sorra nyíltak az ajtók, elmentem hát. A külföldiek elfogulatlanabbak velem, hiszen nem olvassák a Best Magazint. Egy rendezőnek szüksége van arra, hogy a színésze inspirálja - kinn új arc vagyok, új ember.
MN: Egy interjúban azt nyilatkozta, hogy inkább filmszínésznek, mint színházi színésznek tartja magát.
GD: Ezt nem én találtam ki, a rendezők mondták rólam, és lehet, hogy a forgatáson jobban tudok koncentrálni. Vannak százméteres futók és vannak maratoni futók. Nagyon tudom élvezni a színházat, de úgy vélem, hogy talán nekem ez a rövidebb, de nagyon erős figyelem jobban fekszik. A filmen minden igazi - állsz az utcán, fúj a szél, a színházban jó esetben a szélgép. Egy csomó dolog valódi, amitől az illúzió, amit átélsz, nagyobb. Úgy érzem, hogy a filmen igazán vagyok. A színházban - tudom, durva ilyet mondani - van, hogy idegesít a közönség. Amikor tudtam például, hogy ül lenn valaki a nézőtéren, aki nem szeret, nem volt kedvem játszani. Sokszor begörcsölök attól, ha negatív energiákat érzek.
MN: Az utolsó színházi szerepét a Mi újság, múlt század? című darabban a múlt héten játszotta utoljára. Van még visszaút a színpadra?
GD: A színházból nekem a színpadon, a mindennapi próbákon, előadásokon kívül elsősorban a biztonság hiányzik, benne élsz egy világban, van egy családod, egy igazgatód, aki felelősséget vállal érted; tudod, mi lesz veled. Egy ismerősöm nyolc éven keresztül forgatott, és nyolc év után érezte úgy, hogy újra fontos volna a számára, hogy évi egyet játsszon, és ezt meg is valósította. Nem gondolom, hogy sosem fogok többet színpadon szerepelni, mert fogok.
MN: Tudatosan építi a karrierjét?
GD: Inkább azt mondanám, érzem, hogy mit szeretnék megvalósítani. Engem egy munkában az élmény izgat, amit átélhetek, sosem gondolok arra, hogy sikeres lesz-e a produkció, amiben szerepelek. Persze szuper, hogy a Dallasnak most ekkora a sikere, a Berlinalén elnyerte az artmozik nemzetközi szövetségének a különdíját, és már több mint húsz fesztiválra kaptunk meghívást. Büszke vagyok rá, mert imádtam csinálni, de ha nem szerettem volna, és rossznak tartanám, nem okozna örömet a siker sem. Nincsenek ötéves tervek az életemben, ösztönösen döntök.
MN: Hogy látja, változott a megítélése ettől a díjtól?
GD: Nem tudom. Vannak emberek, akik hisznek bennem, és vannak, akik nem szeretnek, de szerintem ez mindenkivel így van.
Hungler Tímea
