A magyar kortárs táncszínház Johnny Rottenja: a jávai tánctól indult, és viszonylag rövid idő alatt találta meg a saját stílusát. Legközelebb a Maldoror énekeiben vesz részt (április 7-9., Artus Stúdió).n Magyar Narancs: A kortárs tánc fenegyere-kének nevezted magad egyszer. Szerintem is az vagy. Jó pozíció ez, vagy marginalizálódással jár?
Gergye Krisztián: Inkább valami szabadságszintet jelent, de úgy gondolom most, hogy elég öncélú volt ilyesmit kijelentenem. Nem akarom pozicionálni magamat, azt csinálom, ami belőlem indul ki, és mivel ez nem feltétlenül sorolódik be elvárásokba, mindig más és más a megítélése.
MN: Azért a te elképzeléseid is kapcsolódnak valami meghatározható gondolatisághoz.
GK: Mindig találok hívószavakat, és többnyire a társművészetekben. Számomra a schielei őszinteség például egyértelmű tükör. Nem a konkrét képekről beszélek a darabokban, de olyan magabiztosságot jelentenek, amelyben jól lehet működni. A kortárs művészet nehezen ad közelítési lehetőségeket a nézőknek. Ha valamilyen társművészeti háttérben gondolkodom, akkor kaput nyitok a saját művészetem felé. Elindult valami az első darabommal, az Eroto című 16 perces szólóval, ami egy Schiele-hommage volt, s azóta is tart az, hogy egyik darab jön a másik hiányérzetéből. Az egyik kritikus azt írta, hogy a montázselvűség jellemző rám. Neki igazat kell adnom, mert soha nincs olyan szintű újdonság, ami ne a már meglévőhöz tenne hozzá.
MN: Sokféle művésszel dolgozol együtt. Könnyen alkalmazkodsz?
GK: Abszolút együttműködő vagyok a közös munkákban, még akkor is, ha az adott alkotó nem tudja, hogy mit akar. Azt szeretem, ha olyan dolgokat akarnak tőlem, ami az ő világukba belőlem kell, nem pedig csak egyszerűen el akarják venni azt, amit én amúgy is csinálok a saját produkcióimban.
MN: Úgy néz ki, hogy most kizárólag Budapesten dolgozol. Van ennek valami oka?
GK: Így alakult. Nagyon sok munkám lett itt, és ezért minden ide szorult be. Ezt a nyarat egyébként épp arra szánnám, hogy máshol is keressek lehetőségeket. Ha most nem nyitok, akkor egy idő után befullad, amit csinálok, az eddigi munkáim meg elhalnak. A Kínos című darabból most játszottuk a nyolcadikat, és ez csúcsot jelent, pedig azt gondolom, hogy sokkal többet kellene megérnie egy ilyen műnek, figyelembe véve azt az energiát, amit beleraktunk.
MN: Pedig van mit megmutatnod, és nem csak azért, mert a táncod alapjait Indonéziában sajátítottad el. Mi az, amit még látni lehet ebből a koreográfiáidban?
GK: A technikai és filozófiai alapjaim valóban Indonéziából származnak. Az maradt meg belőle, hogy nem pózról pózra haladok a mozgásban, hanem folyamatos átsiklások vannak. Az indonéz táncban a táncos egy-egy isteni figura médiuma, akin keresztül bemutatják az isteni létezést. Ehhez képest a kortárs tánc, legalábbis az enyém, ugyanezt csinálja, csak nem isteni figurákat teszek a darabokba, hanem archetípusokat vagy szerepszemélyiségeket próbálok előkaparni, hogy ugyanilyen metódussal állítsam őket színpadra.
MN: Sokan felháborítónak vélik, ahogy összezavarod a szexualitást.
GK: A Kínos című darabban ez direkt van, mert egyébként is eléggé zavarodott nemi helyzetekben élünk a XXI. század kezdetén. Vannak persze férfi- és női szerepek, de folyamatosan billen az ember ide-oda.
MN: Konkrétan élethű péniszt tettél egy lányra. Ez provokáció?
GK: Nagyon vicces egy ilyen pénisz, ahogy ül a sarokban, a tükör előtt, és várja, hogy sorra kerüljön. Számomra egyáltalán nem provokáció. A Kínosban Négyesi Móni végig egy tiszta figurát játszik, és a romantikus kontrasztban erős konfliktust kellett előidézni, hogy érzékelni lehessen: ilyen tisztaság már nincs. Számomra szimbólumértéké-ben annál tisztább helyzet nincs, mint hogy valaki hermafrodita. Miközben az ember számára, aki a társadalomban él, mindez szörnyű tragédia, mert a mi normáink keretei között működésképtelen.
MN: Olyan módon használod ki a testeket a színpadon, hogy azt néha rossz nézni.
GK: Szeretem a testet, az enyémet és a másokét is, de számomra természetes, hogy el kell menni a végső határig. A táncosaim erre azt szokták mondani, hogy testgyilkos vagyok, és nem értik, miért akkor jó egy koreográfia, ha fáj. Nekem egyébként nem fáj, de elfogadom az alkati határokat, amiken aztán egy picit azért túl szeretnék lépni.
MN: Tehát terrorizálod őket.
GK: Nem annyira. Azt ők mondják, hogy hiszteroid terrorban tartom őket, de én nem így élem meg. Egyszerűen szeretem, ha egymásba simulnak a dolgok, és feltámadnak az archetípusok. Akkor vagyok követelőző, ha nem érzem, hogy mindez megtörténik, és a másiknak nem ugyanolyan súlyos dolog létrehozni a figurát.
MN: Mi az, amit nehéz melletted felvállalni?
GK: Könyörtelenül őszinte helyzeteket várok el. Nem bírom, ha valaki úgy van vele, hogy O. K., megcsinálom, de nem értem, miért kell ennyire. Azt persze belátom: nem mindenkitől lehet el-várni, hogy olyan szintig boncolja szét a testét, ahogy én azt magamtól megkövetelem.
