A vasúti arisztokrata (Otar Joszeliani filmrendező)

szerző
Szentgyörgyi Rita
publikálva
2003/17. (04. 24.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Magyar Narancs: A boldogság mindig másutt van, mint ahol keressük. Valahol ezt az életfilozófiát vallja magáénak Vincent is, a

Legújabb filmje, a nálunk is látható Hétfő reggel kapcsán beszélgettünk Párizsban a rendezővel.Hétfő reggel hőse. Ebben a filmjében is a megszokott motívumok köszönnek vissza: kitüntetett figyelmet szentel például az ajtóknak, az ágyaknak, a berendezési tárgyaknak.

Otar Joszeliani: Megfigyelője vagyok csupán az emberi színjátéknak. Kellenek tárgyak, határok, amelyek közé az életünk "szorul". Nem új keletű találmány, hogy az ember szereti magát lehatárolni, elkülöníteni a világtól. A túlzott lehatárolódás, elkülönülés persze magával von olyan civilizációs betegségeket, mint a klausztrofóbia. Az ajtók azt a célt szolgálják, hogy az ember elkülönítse magát, másfelől kulturális értelemben a nyitott ajtó a befogadás gesztusával egyenértékű. Elvégre ha vendéget várunk, szélesre tárjuk az ajtónkat előtte. Ilyen értelemben a befogadás, az elfogadás szimbóluma egyben.

MN: Az egykori kommunista rezsimben, amelyben pályafutását kezdte, látszólag több idő volt a míves alkotómunkára. Másfelől szemmel láthatóan önt nem sürgeti az idő, azt a benyomást kelti, hogy van ideje.

OJ: Az idő kérdése számomra valóban elsődleges fontosságú, de soha nem volt rendszerfüggő. Grúziában az a mondás járja, hogy az élet egy hosszú utazás. Lényegében azért hitetjük el, hogy az élet hosszú, hogy megnyugtassuk magunkat, és tagadjuk, hogy milyen rövid. Ezenfelül örök emberi tulajdonság, hogy kevésnek tartjuk az időt, mindamellett rengeteg időt elpazarolunk felesleges dolgokra. Az idő relatív fogalom, nem lehet sürgetni, manipulálni, bármennyire is szeretnénk kifogni rajta az akaratunkkal. Megtanultam, hogy az életben tudni kell kivárni gondolatok, témák, cselekedetek beérését. Én még abban az időben kezdtem a filmkészítést, amikor volt idő az átgondolt munkára. Ma már felesleges luxusnak számítana például az, hogy egy hangmérnök három hónapra a rendelkezésemre bocsásson egy hangstúdiót, és három hónapig kizárólag a hangeffektusokon dolgozzam. Manapság a rendezők, - így magam is - arra kényszerül-nek, hogy az alkotói munka oroszlánrészét papíron végezzék el.

MN: Minden megkötöttség ellenére ön szabad embernek tűnik, aki kevés filmet jegyez ugyan, de azokat egyfajta következetes, kérlelhetetlen kidolgozottság jellemzi. Valóban szabadnak érzi magát?

OJ: A szabadság sokszor csak manipuláció útján érhető el. Ha látta a Banditák című filmemet, emlékezhet arra a jelenetre, amikor mindenki a nagy moszkvai főnök szolgálatába szegődik. Hangosan dicsérik őt az asztalnál, egy férfi kivételével, aki nem szólal meg. Nos, ő igazán szabad ember. A szabadság mindenkor megnyilvánulást követel, az igazi szabadság nem tűri a csordaszellemet, a behódolást. Az én szabadságfelfogásom abban nyilvánul meg, hogy senkinek nem lettem a szócsöve, a hangadója, a hódolója. Egyszerűen csak azt teszem, ami megfelel az akaratomnak, a szándékaimnak, a késztetéseimnek. A szabadság éppúgy illúzió. Ringathatnám magam abban az illúzióban, hogy a volt Szovjetunióból eljöttem Franciaországba, a szabadság országába. Mégsem teszem, mert nem volna igaz. Ha csak a szűkebb területemet, a filmszakmát veszem, korántsem beszélhetek szabadságról. A francia moziközönség ugyanazon a popcornkultúrán él, mint Hollywood. Valójában éppolyan nehézségekbe ütközöm a francia filmgyártásban, mint a rendszerváltás előtti Szovjetunióban.

A mai társadalmak olyan fokú nyomást gyakorolnak az egyénre, hogy sokszorosan arra kényszerülünk, hogy idealizáljuk a múltunkat. Hajlamosak vagyunk abban a hitben, tévhitben élni, hogy régebben minden jobb volt. Ki tudja? Talán igen, talán nem. Minden nézőpont kérdése. Az inkvizícióhoz, a vallásháborúkhoz képest talán civilizáltabb korban élünk. A francia forradalom bicentenáriumának valóságos örömünnepet szentelt a francia kormány, holott ha történelmi tisztánlátással tekintettek volna a múltra, nemzeti gyászünnepet kellett volna elrendelni. Ennyire viszonylagos, érzelmileg torz a viszonyulásunk a történelmi múlthoz. Vagy vegyük a clochard-okat. Régebben clochard-nak lenni igazi hivatás, költészet volt, a clochard-ok a francia társadalom művészi színfoltjai voltak, manapság viszont a társadalom számkivetettjei, fedél nélküli nincstelenek, hajléktalanok. Valami elfogadhatatlan ridegség, közöny, embertelenség veszi őket körül.

MN: Ha jól tudom, egy időben ön is osztozott a clochard-ok életformájában.

OJ: Mindössze két hónapig, ugyanis nem bírtam tovább tisztálkodás nélkül. Máskülönben maradtam volna törzshelyemen, a rue Mouffetard-on, mert kivételes cinkosságot, merészséget, összetartozást tapasztaltam közöttük. Mindent megosztottunk egymással a régi, primitív társadalmak mintájára, amikor mindenki azt adta be a közösbe, amije volt.

MN: Visszasír valamit a régi, primitív társadalmakból?

OJ: Ha van némi nosztalgiám, az abból fakad, hogy nagyon régi arisztokrata család leszármazottja vagyok. A felmenőim, a nagyapám, az apai nagybátyám híres mérnökök, építészek voltak. Grúziában ők fektették le az első vasúti hálózatot, kórházakat, közutakat építettek. Olyan tekintély és elismerés övezte őket, hogy amikor a bolsevikok hatalomra kerültek, nem mertek hozzájuk nyúlni. Egész életükben azért harcoltak, tevékenykedtek, hogy emberibb, civilizáltabb körülményeket teremtsenek. Ezt nevezem én valódi demokráciának. Az ő világuk mai szemmel nézve idillikusnak tűnik.

MN: Milyen a viszonya távoli hazájával, a mai Grúziával, az ott élő emberekkel?

OJ: Néhány éve készítettem egy dokumentumfilmet az Arte televíziós csatorna megbízásából a szülőhazámról. Az a Grúzia, amit valaha ismertem, nem létezik többé. A legszomorúbb számomra annak a tapasztalása volt, ahogy az ott élő emberek tekintete megváltozott. Idegennek éreztem magam közöttük.

MN: Miből fakadt ez az idegenség?

OJ: Röviden szólva abból, hogy ezt az országot őrültek, hazugok, gazemberek vették birtokba. A "dicső" unió felbomlása a felszínre dobta a felszín alatt szunnyadó indulatokat, rivalizálást, gyűlölködést. Hetven év kommunista diktatúra súlya alatt roskadozik ma is a volt Szovjetunió. Meggyőződésem, hogy a lelkük mélyén még a legmegátalkodottabb kommunisták is reménykedtek a rendszer összeomlásában. A nagy reformer, a peresztrojka atyjának képében a zászlajukra tűzték Gorbacsovot, aki az én meglátásom szerint elég primitív ember. Megkapta ugyan a történelmi lehetőséget, hogy valami újat kezdjen, de kutyából nem lesz szalonna. Egy kommunista, aki meg akarja reformálni a kommunizmust a demokrácia köntösében: a kettő szerintem kizárja, semlegesíti egymást. Kiváltképpen egy maffializálódott kommunista párttal a háttérben. Nincs mit szépíteni: ma is a maffia-összefonódások érvényesülnek a volt Szovjetunió területén. A decentralizált orosz maffia kezében van jelenleg is a kőolaj, a gáz, az egész nemzeti vagyon. És nem voltak képesek rá, hogy egy új nemes társadalmi osztályt hozzanak létre, mint amilyen a magasan képzett értelmiség lehetne. Elképzelhető, hogy öt-tíz generáció múlva színre lépnek majd olyan politikusok, akik úgymond tiszta lappal kezdik, akiket nem a karrierpolitika vezérel majd. Gorbacsovtól Jelcinen át Putyinig a banditizmust, a maffia-összefonódásokat fedező politikusok kerültek pozícióba. Jelcin bandája jelölte Putyint, aki nem tesz egyebet, mint hogy "neves" elődei tevékenységét folytatja. Botrányos például az, ahogy a csecsen kérdést kezelték.

MN: Nem fél attól, hogy nyugodt szívvel önre foghatják: Joszeliani könnyen beszél, elvégre kivonta magát a kommunista rezsim és az azt követő rendszerváltás béklyójából?

OJ: Hazudnék magamnak, ha nem vetnék számot a saját múltammal, cselekedeteimmel, motivációimmal. Idestova húsz éve élek szabad polgárként egy szabadnak hitt országban. De soha nem veregettem a mellemet, hogy ellenálló vagyok. Ifjúkoromban engem is lelkesített a hivatalos kommunista propaganda. De azóta sok mindent átértékeltem magamban, és rájöttem arra is, hogy az én habitusomnak, kívülállásomnak a világpolgár státusa felel meg.

Szentgyörgyi Rita

szerző
Szentgyörgyi Rita
publikálva
2003/17. (04. 24.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...