Az opera kuriózuma ezen a 2012-es felvételen, amely a berlini Staatsoper előadását rögzíti a színház ideiglenes lakhelyén, a Schiller Theaterben: az új befejezés. Berg meghalt, mielőtt a harmadik felvonást hangszerelni tudta volna, és az 1937-es bemutatót Friedrich Cerha hozta tető alá. Azóta így játszották. Most David Robert Coleman készített új – „berlininek” elnevezett – változatot a harmadik felvonásból a szerző vázlatai alapján, elhagyva az előjátékot és az úgynevezett „párizsi színt”. Ezt egyébként az alapműből, Frank Wedekind kétrészes Lulu-drámájából is gyakran kihagyják az előadások. A darab így kompaktabb és kevésbé hosszú, a címszereplő
femme fatale másokra és önmagára végzetes pusztító csábereje töményebben hat.
A hatás személyiségfüggő. Nagy kérdés, hogy van-e énekesnő a külső megjelenést, az intenzitást és vokalitást tekintve egyaránt kivételes követelményt támasztó szerepre. Mojca Erdmann fiatal, szép és győzi az igen nehéz szólamot. Más kérdés, hogy miféle hitelességet várnak el tőle. A rendező Andrea Breth ugyanis tőle szokatlan módon a játék realista írmagját is kiirtotta, nem meséli el a történetet, a szereplők mindvégig jelen vannak (akkor is, ha nincsenek beleírva a jelenetbe), álomszerűen vagy hektikusan mozognak, inkább csak kóvályognak egy autóroncsokkal és vastraverzekkel szabdalt raktártérben. Stilizált rítus az egész, hogy mást ne mondjak, a végén magát Lulut szögezik föl a portréja helyett, mintha Zsótér Sándor rendezte volna. Kicsit leül az egész, különösen, ha Warlikowski ugyanabban az évben a brüsszeli La Monnaie-ben színre vitt, izgalmasan színes rendezéséhez hasonlítjuk. Zeneileg sokkal árnyaltabb a produkció, Barenboim evokatív erővel vezényel, és kiválóak az énekesek, főként az Alwa bitang magasságokban járó szólamát birtokló Thomas Piffka, illetve a remek Michael Volle dr. Schön és Hasfelmetsző kettős szerepében.
Deutsche Grammophon, Universal 2015
