magyarnarancs.hu: A Remény és dicsőség után ismét egy önéletrajzi film. Miért várt majd harminc évet, miért csak most filmesítette meg a katonaéveit?
John Boorman: Érdekes, korábban egyáltalán nem éreztem igényt, hogy ezeket az éveimet felelevenítsem. Mondják, az ember vénségére nosztalgikussá válik, és mi tagadás, pár éve egyszer csak megéreztem ezeknek az éveimnek a fontosságát, főleg, hogy életem ezen korszaka egybeesett a brit történelem sajátos fejezetével. A kötelező katonai szolgálatra gondolok.
Abban az időben, amelyet a filmem megmutat, a brit katonaság jelen volt Egyiptomban, Kenyában vagy éppen a koreai háborúban. Fiatal srácokat küldtek ki hat hét kiképzés után. Amúgy nem sokkal ezután az Egyesült Királyságban eltörölték a kötelező szolgálatot.
magyarnarancs.hu: Az egy szem David Haymanon kívül a régi szereplőgárdából senkit sem tartott meg.
JB: A legtöbbjük már túl idős lett volna. Így újra meg kellett találnom azt a színészt is, aki engem alakít a filmben.
| ||
magyarnarancs.hu: És ez hogyan történt?
JB: Sokat interjúztam, számos fiút meghallgattam, mire ráakadtam Callum Turnerre. Benne, az ifjúkori énemhez való külső hasonlóság mellett az ragadott meg leginkább, hogy milyen őszinteséggel, természetességgel alakítja a karaktert. Ebben talán az is nagy szerepet játszott, hogy Callum soha semmilyen színészi képzésben nem részesült, ez volt az első nagyjátékfilmje.
magyarnarancs.hu: Milyen érzés volt hatvan évet visszaugrania az időben?
JB: Callum állandóan kérdezgetett, milyen volt akkoriban élni, mit éreztem bizonyos helyzetekben. A forgatókönyvírás azonban megkövetelte, hogy megszabaduljak az elfogultságaimtól, igyekeztem hát leválasztani magamat a személyes élményekről, így nem is nagyon akartam ezekbe a kérdésekbe belemenni. Csak annyit mondtam: „Te nem engem alakítasz, hanem Bill Rohant.” De bevallom, David Thewlis olyan élethűen alakította a történet méltán gyűlölt, ördögi figuráját, hogy nemegyszer kirázott a hideg a forgatáson.
magyarnarancs.hu: Mai szemmel hogy látja az ötvenes és a kora hatvanas éveket?
JB: Leginkább a technika hiánya az, ami feltűnt. Ma már ott az SMS, az e-mail, a kommunikáció ezernyi csatornája. Akkoriban még a telefon is kiváltság volt, hiszen hiába próbálja megszerezni Ophelia Bill telefonszámát, nincs neki. Akkoriban, csakúgy, mint a televízió, a telefon a középosztály köreiben egyáltalán nem volt elterjedt. Hatalmas életmódbeli különbségek voltak, egyesek a kort messze megelőző módon éltek, mások viszont úgy, mintha a középkorban lettek volna.
magyarnarancs.hu: Pierce Brosnan, Sean Connery, Marcello Mastroianni – csak néhány név a filmjeiből. A nagy öregekkel vagy az ifjú tehetségekkel könnyebb?
JB: Nézze, nekem hét gyermekem van, és ez olyan, mintha azt kérdezné, melyikükkel volt egyszerűbb a dolgom, kit volt könnyebb felnevelni. A második megszületése után erős volt bennem a félelem, hogy hogyan fog a két gyerek egymással együtt élni, hogyan tudok igazságosan viszonyulni hozzájuk. Aztán a negyedik gyermekem világra jötténél már helyrerázódott minden, sutba dobtam a szülői teóriákat: mindegyik csemetém különböző, és nem szabad köztük különbséget tenni semmiben, sohasem. Igyekszem ugyanígy bánni a színészeimmel is.
| ||
magyarnarancs.hu: Jó, de azért a felsorolt sztárokban csak megfogta valami…
JB: Mastroianniban például, akivel Az utolsó Leó című filmemet forgattam, azt szerettem a legjobban, hogy bizonyos tekintetben olyan volt, mint egy gyári munkás. Reggel odajött a forgatásra, felvette a filmbeli kosztümjét, ledolgozott egy egész napot, legfeljebb ebédszünetet, ha tartott. Aztán a nap végén megint visszavette a hétköznapi ruháját, elköszönt tőlünk, és az egész filmet teljesen maga mögött tudta hagyni, akár egy szokványos munkahelyet, hogy másnap megint teljes erőbedobással folytassa a feladatát.
magyarnarancs.hu: Többször is nyilatkozta, hogy nehéz volt összeszedni a pénzt A királynőért és a hazáért elkészítésére…
JB: Igen, pedig csak félmillió dollárról volt szó. Ma már az kevés, hogy megmutatom a forgatókönyvet a potenciális befektetőknek. Persze, ez alól a hollywoodi blockbusterek, a nagyszabású sci-fik és történelmi eposzok nyilván kivételek. Nézze meg, milyen filmeket gyártanak manapság! Minimális költségekkel járó független filmeket, vagy milliárd dolláros monstrumokat, a köztes réteg egyre vékonyabb.
magyarnarancs.hu: Eredetileg ön akarta filmre vinni A Gyűrűk Urát. Nagy csalódás volt, hogy végül nem sikerült?
JB: Tudja, nálam a hobbitok gyerekek lettek volna, akiket utólag felnőttek szinkronizálnak. Hol volt akkoriban még a számítógépes animáció?! De ha mégis képes lettem volna megcsinálni a filmet, lehet, hogy Peter Jackson csodálatos trilógiája meg sem születik. Nagy veszteség lett volna. Egyébként az Ördögűző 2-ben, a Zardozban vagy az Excaliburban számos, eredetileg A Gyűrűk Ura számára kikísérletezett trükktechnikát alkalmaztam, úgyhogy nem veszett teljesen kárba az a sok előkészület.
Szalkai Réka
| A királynőért és a hazáért 1987-ben John Boorman belekezdett saját „önéletrajzának” filmre vitelébe Remény és dicsőség címmel. A rendező kilencéves alteregójának életét követhettük nyomon a londoni bombázások idején. A jól bevált „történelem békaperspektívából, gyerekszemmel” narratív módszerét láthattuk: a háború borzalmai egybefonódnak a mindennapok banalitásával, és a gyerekhős szemében kalanddá válik a hadiállapot keltette felfordulás. Boorman 27 évvel később folytatja pszeudo-önéletrajzát: az előző film kis Bill Rohanjét (a kellően málészájú és megnyerő Callum Turner) immár felnőtt férfiként sorozzák be a brit hadseregbe, épp a koreai háború idején.
Boorman itt is a tőle megszokott érzékenységgel és pszichológiai éleslátással viszi vászonra kedvenc témáit: a férficsoportok dinamikáját, a férfibarátságot és bajtársiasságot. Filmjében a sereg abszurd, groteszk közeg, ahol az előző háború által lelkileg megnyomorított tisztek próbálják megtörni a még ártatlan, naiv ifjakat. Kiválóan ragadja meg azt a pillanatot az ötvenes években, amikor a fiatalok szembefordultak apáik nemzedékének értékrendjével, életmódjával – az erősen hagyománytisztelő, royalista brit társadalom ifjabb generációja már nem hatódik meg a lágyan lobogó Union Jacktől, és nem hozza őket lázba II. Erzsébet megkoronázása. Boorman újfent a békaperspektívát választja a történelem ábrázolásához: ifjú hősei csak közvetve tapasztalják meg a háborút, mediatizálva „vesznek részt” nemzetük nagy eseményeiben, inkább a csajozás és a móka érdekli őket. Boorman könnyedén és mesterien lehel életet az archetipikus figurákba, továbbá pattogósan, jó ritmusban építi fel a jeleneteket és a dialógusokat. Külön élvezet látni, ahogy a cselekménybe észrevétlenül beleszövi filmek iránti saját rajongását és filmrendezővé érését. Visszahozza az előző film szereplőit is, de azok a nézők is tudják követni a cselekményt, akik amazt nem látták. Összességében egy érett alkotó vitathatatlanul profi, ámde kissé akadémikus és régimódi munkáját látjuk. Bacsadi Zsófia | |||
