Magyar Narancs: Honfitársa, Sebastian Faulks regényíró mesélte (interjúnk vele itt), hogy önöknél, Angliában a titkosszolgálat szívesen toboroz embereket a patinás egyetemek végzős diákjai közül. Ön a lehető legpatinásabb helyen, Cambridge-ben tanult.
Olivia Colman: Jó, de azért ne gondolja, hogy ez valami hétköznapi jelenség minálunk. Engem ilyen céllal senki sem környékezett meg, sem Cambridge-ben, sem máshol. És már aligha fognak. Persze az én fülembe is eljutott, hogy nem holmi légből kapott fantazmagóriáról van szó, de ha nem jutott volna el, józan ésszel akkor is könnyen belátható, hogy az egyetemek remek vadászterületei a titkosszolgálatoknak. Gondolom, Oxford és Cambridge, már csak megszokásból is, a brit kémhagyományok okán az elsők között szerepelhet a listájukon. Ugyanakkor alig hiszem, hogy minden egyes évfolyamot megszondáznának, ám ha mégis, azt alighanem titokban teszik, ahogy arra a szakmaiság is kötelezi őket. Gondolom, valami oka csak van, hogy titkos ügynököknek hívják az embereiket. Nyilván most csalódást okozok, de engem messze elkerültek. Persze nem is tartoztam a legpengébb elmék közé. Egy évig bírtam csak ki. Cambridge nem volt nekem való. Tanárnak készültem, és ha eljutok odáig, az angol nyelv és irodalmat és a dráma szakot választom. De a brit titkosszolgálat nem az angoltanárokra utazik.
| ||
MN: Cambridge-i tanulmányai idején ugyanabban a helyi amatőr színházban lépett fel, mint annak idején a Monty Python későbbi tagjai.
OC: Igen, ez a Footlights volt. Vagy harminc színházi társaság létezik Cambridge-ben, szóval van miből választani. A Footlights a komikusi vénájúak gyűjtőhelye. A pythonosok a színház revüműsorában, a Cambridge Footlights Revue-ban tűntek ki. A revüben nem játszottam, de felléptem egy-két darabban a Footlightsban. Jó móka volt, de kipróbáltam magam a kevésbé humoros cambridge-i színpadokon is.
MN: Azért a Monty Pythont kedveli, ugye?
OC: Még jó. Imádom őket! Az expapagájos jelenet mindent visz. És a Gyalog-galopp is nagy kedvencem.
MN: A The Night Managerben ön képviseli a brit titkosszolgálat emberi arcát; mielőtt akcióba lendülne, egy fűtetlen londoni irodában didereg egyetlen beosztottjával. Őfelsége ennyire semmibe veszi őfelsége titkosszolgálatát?
OC: Ez egy hatalmas szervezet, mindenféle szintekkel, különféle csoportokkal. Alighanem sokat elárul az én szintemről, mármint amit a filmben képviselek, hogy a hidegtől alig lehet megmaradni. Angela Burr amúgy sem az a típus, aki könnyen betagozódna a rendszerbe. Kilóg a sorból, a központ andalító melege hozzá nem ér el. Feltételezem, a valóságban is akadnak hozzá hasonló titkosszolgálati alkalmazottak. Angela jóval közelebb áll a valósághoz, mint James Bond bármely pillanatában is.
| ||
MN: Bondban melyik iskolát követi?
OC: A Daniel Craig-rajongói klubot.
MN: Megindokolná?
OC: Elég csak ránézni, nem? Azt hiszem, ennél nyomósabb ok nem szükséges. Micsoda férfi! Tudom, sokan szeretik Sean Conneryt, de az én szívem Danielé. Örökre.
MN: Ami a valóságot illeti, annak a rideg, kisvárosi fajtájának a Broadchurch című krimisorozat sem volt híján. Az ebben alakított nyomozónő egyike a leghíresebb szerepeinek. A forgatás szüneteiben oldották valamivel a szüntelen drámát?
OC: Az ilyen helyzetekre találták fel a humornak azt a fajtáját, amit mi akasztófahumornak nevezünk. A lehető legtiszteletlenebb vicceket. Éltünk is vele rendesen. Összetartó csapat voltunk, közös vacsorákat csaptunk, ami csak belefért. A forgatás katartikus élmény volt, annyit sírtam, mint még soha. Megkövetelte a szerep. Nagy és közös sírások voltak a kamera előtt, este meg óriási röhögések az asztalnál. A sok szörnyűség kihozta belőlünk. De a The Night Manager forgatása során is jól elszórakoztattuk magunkat. Leginkább egymás utánzásával töltöttük a kamerán kívüli időt. Sokat voltuk összezárva, távol az otthonainktól. Ez tartotta bennünk a lelket.
MN: Ki volt a legtehetségesebb utánzó?
OC: Tom Hiddlestone (interjúnk vele itt) simán verte a mezőnyt. Bárkit remekül utánzott. A rendezőnk, Susanne Bier, szegény, vele mindenki megpróbálkozott. De Tom ebben és minden más kategóriában is kimagasló eredményt ért el.
MN: Hugh Laurie-t is kifigurázták?
OC: Hugh Laurie kemény dió. Sokat kell még finomítanom a Hugh Laurie-hangomon.
| ||
MN: Michael Caine-t próbálta már? Őt minden brit színész megpróbálja…
OC: Ön mondta; őt mindenki kipróbálja. Én is. De sosem közönség előtt, szigorúan csak baráti körben.
The Night Manager Sem a Fekete Vipera, sem a Dr. House nem készíthette fel Hugh Laurie rajongóit arra, hogy az angol színész–író–rendező–zenész–nemzeti kincs képes úgy belépni egy szobába, ahogyan utoljára az Amon Göth SS-századosi egyenruhájába bújtatott Ralph Fiennes lépett. Akinek megszólalnia sem kellett, csak a maga hús-vér-zsír valójában, jellegzetes auráját magával cipelve megjelennie a térben, hogy azonnal megfagyjon körülötte a levegő. A dolgok állása a The Night Managerben pedig éppen ilyen belépőt kíván: Richard Onslow Roper ugyanis a világ legrosszabb embere, és mire színre lép a hatrészes sorozat első epizódjában, ezt már nem csupán bemondásra kell elhinnünk róla: az addigi perceket egy összevert női arc, az arab tavasz egyiptomi fejezetének aljas meghintáztatása, valamint a brit titkosszolgálat szagot kapott alsó kutyáinak arcrángásai színesítették, és ezek a mozgások mind-mind ugyanattól a férfitól eredtek. Valakitől, aki a világ szemében csak egy a számos filantróp közül, akik elegáns öltönyökben és nagyvonalúan kitöltött csekkekkel a kézben haladnak egyik svédasztaltól a másikig, de akinek neve az értő fülek számára éppen úgy működik, mint egy másik (filmes) világban a Corleone hangsor: amint elhangzik, máris kicsit lassabban olvadnak a kövér másodpercek. A BBC friss John Le Carré-adaptációjában ennek a figurának a megformálása és elhitetése volt a legnagyobb tét, és jól látszik, hogy Susanne Bier, a Dániából hívott rendezőnő is mindenekelőtt erre az aspektusra, vagyis a színészi játék minőségére koncentrált. A sorozat így azt a brit televíziós hagyományt írja tovább, amelynek keretében a narratív, képi vagy egyéb újítási szándékok helyét egyfajta nemes konzervativizmus tölti be, amelynek lényege szerint félelmetesen jól képzett színművészek erős és világos szövegeket mondanak sűrű atmoszférájú jelenetekben. A The Night Manager így nem a váratlan izgalmak szériája, de nagyon jót tesz neki a hivalkodástól mentes stílus, amelynek eredményeképp még interjúalanyunk, az utóbbi években a zilált érzelmi életű, de szakmájukban nagyon is kompetens fiktív nyomozónők hadának abszolút vezérévé emelkedett Olivia Colman is csak mintegy mellékesen úszik be a képbe, de amikor már ott van, akkor igencsak megnöveli a gravitációt. A The Night Manager nem a profi kémek sztorija: a címbe emelt kairói szállodaportás véletlenek sorozata miatt kerül egy már régóta íródó, igen mocskos történet kellős közepébe, de sem ő, sem a néző nem háríthatja el magától a sorsszerűség érzetét. Bármi megtörténhet vele a későbbiekben, és ennyi már bőven elég ahhoz, hogy az utóbbi hónapok legerősebb nyitányát ünnepeljük a The Night Managerében. - greff -
Az AMC műsorán |
