„Az egyetemek remek vadászterületek” - Olivia Colman színésznő

Film

Emlékezeteset alakított a Broad­church nyomozójaként, de a kémügyeket is magabiztosan tartja kézben a The Night Manager című tévésorozatban, amely John Le Carré regényének feldolgozása. Kedvenc színésznőnket telefonon értük el Londonban.

Magyar Narancs: Honfitársa, Sebastian Faulks regényíró mesélte (interjúnk vele itt), hogy önöknél, Angliában a tit­kos­szolgálat szívesen toboroz embereket a patinás egyetemek végzős diákjai közül. Ön a lehető legpatinásabb helyen, Cambridge-ben tanult.

Olivia Colman: Jó, de azért ne gondolja, hogy ez valami hétköznapi jelenség minálunk. Engem ilyen céllal senki sem környékezett meg, sem Cambridge-ben, sem máshol. És már aligha fognak. Persze az én fülembe is eljutott, hogy nem holmi légből kapott fantazmagóriáról van szó, de ha nem jutott volna el, józan ésszel akkor is könnyen belátható, hogy az egyetemek remek vadászterületei a titkosszolgálatoknak. Gondolom, Oxford és Cambridge, már csak megszokásból is, a brit kémhagyományok okán az elsők között szerepelhet a listájukon. Ugyanakkor alig hiszem, hogy minden egyes évfolyamot megszondáznának, ám ha mégis, azt alighanem titokban teszik, ahogy arra a szakmaiság is kötelezi őket. Gondolom, valami oka csak van, hogy titkos ügynököknek hívják az embereiket. Nyilván most csalódást okozok, de engem messze elkerültek. Persze nem is tartoztam a legpengébb elmék közé. Egy évig bírtam csak ki. Cambridge nem volt nekem való. Tanárnak készültem, és ha eljutok odáig, az angol nyelv és irodalmat és a dráma szakot választom. De a brit titkosszolgálat nem az angoltanárokra utazik.

false

MN: Cambridge-i tanulmányai idején ugyanabban a helyi amatőr színházban lépett fel, mint annak idején a Monty Python későbbi tagjai.

OC: Igen, ez a Footlights volt. Vagy harminc színházi társaság létezik Cambridge-ben, szóval van miből választani. A Footlights a komikusi vénájúak gyűjtőhelye. A pythonosok a színház revüműsorában, a Cambridge Footlights Revue-ban tűntek ki. A revüben nem játszottam, de felléptem egy-két darabban a Footlightsban. Jó móka volt, de kipróbáltam magam a kevésbé humoros cambridge-i színpadokon is.

MN: Azért a Monty Pythont kedveli, ugye?

OC: Még jó. Imádom őket! Az expapagájos jelenet mindent visz. És a Gyalog-galopp is nagy kedvencem.

MN: A The Night Managerben ön képviseli a brit titkosszolgálat emberi arcát; mielőtt akcióba lendülne, egy fűtetlen londoni irodában didereg egyetlen beosztottjával. Őfelsége ennyire semmibe veszi őfelsége titkosszolgálatát?

OC: Ez egy hatalmas szervezet, mindenféle szintekkel, különféle csoportokkal. Alighanem sokat elárul az én szintemről, mármint amit a filmben képviselek, hogy a hidegtől alig lehet megmaradni. Angela Burr amúgy sem az a típus, aki könnyen betagozódna a rendszerbe. Kilóg a sorból, a központ andalító melege hozzá nem ér el. Feltételezem, a valóságban is akadnak hozzá hasonló titkosszolgálati alkalmazottak. Angela jóval közelebb áll a valósághoz, mint James Bond bármely pillanatában is.

false

MN: Bondban melyik iskolát követi?

OC: A Daniel Craig-rajongói klubot.

MN: Megindokolná?

OC: Elég csak ránézni, nem? Azt hiszem, ennél nyomósabb ok nem szükséges. Micsoda férfi! Tudom, sokan szeretik Sean Conneryt, de az én szívem Danielé. Örökre.

MN: Ami a valóságot illeti, annak a rideg, kisvárosi fajtájának a Broadchurch című krimisorozat sem volt híján. Az ebben alakított nyomozónő egyike a leghíresebb szerepeinek. A forgatás szüneteiben oldották valamivel a szüntelen drámát?

OC: Az ilyen helyzetekre találták fel a humornak azt a fajtáját, amit mi akasztófahumornak nevezünk. A lehető legtiszteletlenebb vicceket. Éltünk is vele rendesen. Összetartó csapat voltunk, közös vacsorákat csaptunk, ami csak belefért. A forgatás katartikus élmény volt, annyit sírtam, mint még soha. Megkövetelte a szerep. Nagy és közös sírások voltak a kamera előtt, este meg óriási röhögések az asztalnál. A sok szörnyűség kihozta belőlünk. De a The Night Manager forgatása során is jól elszórakoztattuk magunkat. Leginkább egymás utánzásával töltöttük a kamerán kívüli időt. Sokat voltuk összezárva, távol az otthonainktól. Ez tartotta bennünk a lelket.

MN: Ki volt a legtehetségesebb utánzó?

OC: Tom Hiddlestone (interjúnk vele itt) simán verte a mezőnyt. Bárkit remekül utánzott. A rendezőnk, Susanne Bier, szegény, vele mindenki megpróbálkozott. De Tom ebben és minden más kategóriában is kimagasló eredményt ért el.

MN: Hugh Laurie-t is kifigurázták?

OC: Hugh Laurie kemény dió. Sokat kell még finomítanom a Hugh Laurie-hangomon.

false

MN: Michael Caine-t próbálta már? Őt minden brit színész megpróbálja…

OC: Ön mondta; őt mindenki kipróbálja. Én is. De sosem közönség előtt, szigorúan csak baráti körben.


The Night Manager

Sem a Fekete Vipera, sem a Dr. House nem készíthette fel Hugh Laurie rajongóit arra, hogy az angol színész–író–rendező–zenész–nemzeti kincs képes úgy belépni egy szobába, ahogyan utoljára az Amon Göth SS-századosi egyenruhájába bújtatott Ralph Fiennes lépett. Akinek megszólalnia sem kellett, csak a maga hús-vér-zsír valójában, jellegzetes auráját magával cipelve megjelennie a térben, hogy azonnal megfagyjon körülötte a levegő. A dolgok állása a The Night Managerben pedig éppen ilyen belépőt kíván: Richard Onslow Roper ugyanis a világ legrosszabb embere, és mire színre lép a hatrészes sorozat első epizódjában, ezt már nem csupán bemondásra kell elhinnünk róla: az addigi perceket egy összevert női arc, az arab tavasz egyiptomi fejezetének aljas meghintáztatása, valamint a brit tit­kos­szolgálat szagot kapott alsó kutyáinak arcrángásai színesítették, és ezek a mozgások mind-mind ugyanattól a férfitól eredtek. Valakitől, aki a világ szemében csak egy a számos filantróp közül, akik elegáns öltönyökben és nagyvonalúan kitöltött csekkekkel a kézben haladnak egyik svédasztaltól a másikig, de akinek neve az értő fülek számára éppen úgy működik, mint egy másik (filmes) világban a Corleone hangsor: amint elhangzik, máris kicsit lassabban olvadnak a kövér másodpercek.

A BBC friss John Le Carré-adaptációjában ennek a figurának a megformálása és elhitetése volt a legnagyobb tét, és jól látszik, hogy Susanne Bier, a Dániából hívott rendezőnő is mindenekelőtt erre az aspektusra, vagy­is a színészi játék minőségére koncentrált. A sorozat így azt a brit televíziós hagyományt írja tovább, amelynek keretében a narratív, képi vagy egyéb újítási szándékok helyét egyfajta nemes konzervativizmus tölti be, amelynek lényege szerint félelmetesen jól képzett színművészek erős és világos szövegeket mondanak sűrű atmoszférájú jelenetekben. A The Night Manager így nem a váratlan izgalmak szériája, de nagyon jót tesz neki a hivalkodástól mentes stílus, amelynek eredményeképp még interjúalanyunk, az utóbbi években a zilált érzelmi életű, de szakmájukban nagyon is kompetens fiktív nyomozónők hadának abszolút vezérévé emelkedett Olivia Colman is csak mint­egy mellékesen úszik be a képbe, de amikor már ott van, akkor igencsak megnöveli a gravitációt.

A The Night Manager nem a profi kémek sztorija: a címbe emelt kairói szállodaportás véletlenek sorozata miatt kerül egy már régóta íródó, igen mocskos történet kellős közepébe, de sem ő, sem a néző nem háríthatja el magától a sorsszerűség érzetét. Bármi megtörténhet vele a későbbiekben, és ennyi már bőven elég ahhoz, hogy az utóbbi hónapok legerősebb nyitányát ünnepeljük a The Night Managerében.

- greff -

Az AMC műsorán

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.