Úgy tűnik, a Disney tanult valamit a Pixartól (ha már egyszer bekebelezte). A Vaiana nem szokványos Disney-film, hiányoznak belőle az áradó érzelmek, az igazán karakteres dalok, a hatásos, fordulatos cselekmény. Minden egy kicsit alacsony hőfokon ég.
Ám e visszafogottság a film előnyére válik. Semmi többet nem kapunk, mint egy karakán lány történetét, aki helyrehozza egy gőgös férfi hibáját. Esetük az eposzok logikáját követi: egymásnak feszül egyén és közösség (Vaiana törzse maradna az idilli kis szigeten, de a lány a messzi vizekre vágyik), tradíció és haladás (a törzsfőnök apa a helyhez kötött mezőgazdaság híve, a lánya kalandozna és világokat fedezne fel), múlt és jövő (hallgassunk-e az ősök szavára). Ahogy a Pixar-filmeknél, úgy itt is a kaland egyre inkább „befelé” helyeződik, a törzsfői kötelességek és a kalandvágy között őrlődő Vaiana belső útjára. A készítők csak pillanatokra csábulnak el és engedik ellopni a rivaldafényt a félisten Mauinak (szabad fanyalogni, de Dwayne Johnson elragadó a szerepben).
Persze a készítők olykor giccsesebb vizekre is betévednek; a rájaként vissza-visszatérő belevaló nagymamából kicsit kevesebb is elég lett volna és a Disney-dalok érzelmessége sem lesz mindenki ínyére, de a félisten és a halandó lány évődése többnyire megmenti a jeleneteket. Sehol egy szerelmi szál, egy flashback vagy egy megmentésre váró nő, és mégis minden működik.
A Vaiana egyszerűen mesél, archaikus ellentétekre épít és befelé tekint – pont ebben van az ereje.
Forgalmazza a Fórum Hungary
