Nagyon személyes, nagyon szomorú visszatekintés a délszláv háborúkra. A boszniai szerb rendező nagyon fiatalon, pályakezdő újságíróként menekült Hollandiába a konfliktus kezdetén, és a nyugati sajtóból, kvázi idegen szemmel követte az eseményeket. Dayton után visszament forgatni a szétlőtt Szarajevóba, majd haditudósító lett az újabb, koszovói háborúban. Amikor nyári vakációra viszi a Hollandiában született kisfiát az apja falujába, úgy dönt, hogy ő most pedig feltárja az ellenségeskedés okait, felkeresi és kifaggatja a rokonait, a régi barátokat, egy asztalhoz ültet szerbet és bosnyákot, hadd mondja el mindenki a maga történetét, a maga verzióját a történtekről.
A némileg naiv terv hamvába hal, ki eltűnt, ki meghalt, és aki túlélte, inkább nem akar beszélni róla. A családi vitákból, kényszeredett mondatokból, elejtett megjegyzésekből az derül ki, hogy az egész jugoszláv idill a békében élő nemzetiségekkel, vegyes házasságokkal és meghaladott nacionalizmusokkal rohadt nagy hazugság volt, amelynek a takarásában mindenki dédelgette a nemzete sérelmeit és roppant dicső múltját, ápolta keresztény/muzulmán vallása gyökérzetét, és csak arra várt, hogy végre az lehessen, aki. A bőséges vérontás nem oldott meg semmit, sőt új sérelmeket szerzett, és csak a külső beavatkozás meg a fáradtság vetett véget neki – átmenetileg. Jugoszlávia szétszakadt, de úgy tűnik, még mindig nem eléggé. Lidija Zelović lelkes igazságkeresésének is vége szakad, amikor ráhívják a rendőrséget, beviszik, és örülhet, hogy ép bőrrel megúszta.
A filmjét nézhetjük úgy is, mint nagyon személyes, nagyon szomorú előretekintést a következő háborúkra.
