VERZIÓ

Behemót

  • - ts -
  • 2016. december 3.

Film

Kibelezett szénbányát látunk, valamelyik üregéből kiadós robbanás tör fel – maga pusztulat az egész, mit lehet még itt robbantani? Egy tájseb, mondhatnánk, ha lenne táj, de csak a puszta üreg van, az egyik kitüremkedésén egy meztelen alak hever összegömbölyödve, lehet, hogy alszik, de egészen biztosan álmodik. Épületnagyságú teherautók jönnek, s mindent elborít a por, az enyészet. De csak jönnek, egyre többen, markolók is, már körbefonják a hegyet, pontosabban azt a környező gödrök miatt hegynek látszó izét, ami a bányászat után megmaradt. Az egyik gép fülkéjében védőmaszkos ürge álmodja tovább a létezés azon legvégső kiteljesedését, amikor – rohadtul szó szerint – porrá leszünk.

Belső-Mongólia búbánatos iparvidékén járunk, mi, a szénbányász lányai és fiai, s hallgatjuk, hogyan köhög az apánk, hogyan húzza a belét szénbányától vaskohóig, acélgyártól szélfútta szellemvárosokon át, ugyan hová is: a semmibe, nyilván. A bánya kimerült, de minden megy tovább, maga a bánya is, a markolók, a teherautók is, s Behemót is, elűzik a pásztorokat, megsebeznek, felmarnak mindent, ami az útjukba kerül. Még csak körül sem kell nézni, még csak oda sem kell nagyon figyelni az elhangzó – egyébiránt igen csekély számú – mondatokra ahhoz, hogy tudjuk, Dante Poklát járjuk. Az Isteni színjáték örök, s aki vidámparknak képzelte a poklot, az megint tévedett.

Zsaó Liang, az egyéb természetű munkáiért nemzetközi elismertségnek örvendő kínai multimédia-művész, New Yorki-i, berlini kiállítóhelyek ünnepelt alkotója lírai dokumentumfilmjében olyan közel megy a tűzhöz, amennyire emberileg csak lehetséges. S meg is égeti magát.

Neked ajánljuk