A szicíliai bevándorolt melós fia üstökösként indult a pályán. A nagy Erwin Piscatornál és az Actors Studióban tanult, s egy diáktársakkal színre vitt katonaiskolás darabbal mindjárt a Broadwayre lépett, és színészi díjat nyert. A drámát pár év múlva megfilmesítették (The Strange One), ez lett az első főszerepe a vásznon. 1959-ben ismét nagy dobása volt: James Stewart mellett játszhatta Manion hadnagyot Otto Preminger klasszikusában. Nemrég újranéztem az Egy gyilkosság anatómiáját, nem fogott rajta az idő. A film hatalmas kritikai és közönségsikert aratott, de Gazzara karrierje felszárnyalás helyett beleállt a földbe. Jobb híján a tévében és az erőre kapó olasz moziiparban vendégeskedve húzott le egy dekádot, míg el nem jött 1969, a fordulat éve. Megint egy emlékezetes katonaszerep A remageni hídban, de ami sorsdöntőnek bizonyult, az egy nyúlfarknyi felvillanás a Ha kedd van, akkor ez Belgium című felhőtlen marháskodásban (e vígjáték tökéletes ártalmatlanságát bizonyítja, hogy a magyar forgalmazásba is bekerült). A futottak még mezőnyben olvasható a neve a stáblistán, egy bizonyos John Cassavetesé mellett, ami nem maradt következmények nélkül. A görögről tudjuk, hogy kommersz mozikban ripacskodva szedte össze a pénzt a remekműveire, így a Keddnek is kijár minimum egy lábjegyzet az egyetemes filmtörténetben: nélküle nem készülhetett volna el a Férjek Ben Gazzarával, Peter Falkkal és a rendezővel a címszerepben.
' Harry, a legzűrösebb haver, aki szó szerint az asztal körül kergeti a nejét meg az anyósát, még egy emberélet kioltására alkalmas fegyver is előkerül, nem kérdés, hogy Harry búcsút mondhat a címbeli családi állapotnak, így a többnapos elhajlásba forduló halotti tort lezáró londoni csajozásból csak ketten, Archie és Gus térnek meg New Yorkba. Amikor 2009-ben megkérdezték Ben Gazzarát, melyik filmjét szereti a legjobban, a Férjeket, az Egy kínai bukméker meggyilkolását és a Saint Jacket választotta. Utóbbi egy Bogdanovich-rendezés (de nem ebben, hanem a rá következő Vérvonalban jött össze Audrey Hepburnnel, amit sokan azóta is irigyen emlegetnek). A Bukmékerben ő kapta a főszerepet Cassavetestől, a sztriptízbártulaj Cosmót, aki valóban az lehetne, akinek hiszi magát: az élet királya..., ha nem ugrana a torkának a hübrisz. Utolsó közös filmjükben, a Premierben összeszokott párosként végszavaznak Cassavetesszel az isteni Rowlandsnek.
Vagy volt köze hozzá az Országúti diszkó tömegsikerének, vagy nem, de a kilencvenes években kézről kézre adják Gazzarát mint népszerű karakterszínészt. A többség szóra sem érdemes munka, de van néhány, amelyet tagadhatatlanul a néhai Cassavetes jó embereként kapott meg (A boldogságtól ordítani, Dogville, hogy A nagy Lebowski élveteg pornóproduceréről mint két lábon járó moziidézetről már ne is beszéljünk).
Szokás mondani (elcsukló hangon), hogy mindig a legjobbak mennek el. Persze a rosszak is, csak ők később. Fejből is a két jobbat veszítettük el hamarabb (az egyiket tavaly), és a rossz férj maradt utolsónak.
