Magyar Narancs: Állítólag nem szereted, ha maszkmesternek neveznek.
Pohárnok Iván: Túlzás, hogy nem szeretem, de tény, hogy a maszkok csak kis hányadát teszik ki annak, amivel foglalkozunk. Csinálunk pl. bábokat, kellékeket, speciális jelmezeket, műhullákat is. A különböző területeket nem lehet teljesen szétválasztani. Egy halott ló pl. kellék is és maszk is.
MN: Dick Smithnél, a szakma keresztapjánál tanultad ki a szakmát, aki szerényen azt állította magáról, hogy nincs nagy képzelőereje. A munkáihoz szakkönyveket bújt: Az ördögűzőhöz leprát és szembetegséget kopírozott le, a Kis nagy ember 121 éves Jackjének pedig minden egyes ráncát valódi fényképekről mintázta.
PI: A valóság jó kiindulási alap, és sok esetben fantáziadúsabb, mint a szakemberek. Másrészt az a legélethűbb, bár előfordul, hogy ha lemásolunk valamit, a filmen műnek néz ki. A munkáinkhoz gyakran nézünk orvosi és kórboncnoki könyveket. A 44. gyermekben pl. a halott gyerekek bábjait muszáj volt valós hullákról mintázni, mert a roncsolódás és a rothadás fokát csak azokon tudjuk megnézni. Egyszer kíváncsiságból jártam boncoláson is. Különös élmény volt: amikor megnéztem a holttestet, meg nem mondtam volna róla, hogy igazi. Sok hullát gyártottunk már, és fura volt látni, hogy az igazi nem élethűbb. Sőt, bizonyos részei művibbnek tűntek.
MN: A Taxidermiától a Hellboyig rengeteg filmben dolgoztál.
PI: Az esetek nagy részében technikai kihívásokkal szembesülünk. A nagy hollywoodi filmekben egy grafikusokból álló csapat készíti el a terveket, hozzánk csak a kivitelezés kerül. Persze kész elképzelést legyártani is lehet komplex és izgalmas. Egy hiteles torokelvágás pl. technikai és művészi feladat is, mert elemezni kell a valóságot, és aszerint készíteni egy látványelemet. A saját munkáim közül nagyon szerettem a Gólemet, amit egy brit tévésorozathoz – a Going Postal c. Terry Pratchett-adaptációhoz – készítettünk. A tervezési fázistól a forgatás végéig a munka minden elemét a saját szánk íze szerint csinálhattuk, ami ritkaságnak számít.
MN: Nem szereted a horrort, de a maszkmesterek talán mégis ebben a műfajban élhetik ki leginkább a kreativitásukat. Például a pestises arcú Christopher Lee-t a Boszorkányvadászatból nehéz elfeledni.
PI: A rendező kérése az volt, hogy már-már tumoros elváltozásokat okozzon a pestis. Bár maga a film nem volt jó, ez szakmailag kreatív feladatot jelentett. A mi munkánkat az ár, az idő és a színész kényelme is nagyban befolyásolja. Christopher Lee-nél az volt a kihívás, hogy minél gyorsabban elkészüljön a maszkja, mert már öreg, és nehezen viseli a megpróbáltatásokat. Ilyenkor gyorsan behelyezhető, de látványos hatást keltő elemekhez szoktam nyúlni, pl. kontaktlencséhez vagy protézishez. Lee-nek olyan fogsort csináltunk, ami eltorzította a szája körüli részt, és máris visszataszító lett. Mivel a sztár arcának felismerhetőnek kellett lennie, egy fejtetőről induló, féloldalas tumort találtam ki neki.
MN: Milyen anyaggal dolgoztatok?
PI: Szilikongumival. A legtöbb filmben ezt használják arcprotézisekhez. Olyasmi anyag, mint amiből a műmellek készülnek. Viszonylag nehéz, de jól leköveti a mozgást, és életszerű.
MN: A CGI elterjedése milyen hatással van a szakmádra?
PI: Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor megjelent a videó. Attól még sokan továbbra is filmre akartak forgatni. A digitális technika inkább gazdagítja a munkánkat. Megrendelés se lett kevesebb, mert sokkal több filmet forgatnak világszerte, mint korábban. Kiegészíti egymást a maszkmesteri és a digitális technika, sok mindent nem tudnánk megcsinálni nélküle. Vannak 3D-s nyomtatóink, és digitálisan is tervezünk.
MN: A rendezőkhöz hasonlóan a maszkmestereknek is lehet kézjegyük?
PI: A maszkmesterek többsége manapság csapatban dolgozik. Én is kevés dolgot csinálok már a saját kezemmel, a cégünknél is több szakember dolgozik egy munkán. Ilyen szempontból hiába van egy maszkmesternek saját stílusa, az nem feltétlenül érhető tetten egy filmben. Ha Rick Baker filmjei közül összehasonlítom a Farkasembert, A Grincset és a Man In Blacket, nem látok közös stílusjegyet, csak a nagyon magas színvonalú munkát. Dick Smithnek viszont felfedezhetők bizonyos kézjegyei a szobrászati munkáiban, amikor öregítéseket, maszkokat készített.
MN: Dolgoztál a Felhőatlaszban is. Az lenne a szakma csúcsa jelenleg?
PI: A szakma nem ismerte el annyira azt a filmet. Lehet annál jobbat is csinálni. Mark Coulier munkái pl. kimagaslóak. A Grand Budapest Hotelért kapta a második Oscar-díját, amiben az idős néni maszkját készítette. De ő csinálta A Vasladyét is.
MN: A kortárs hollywoodi film markáns trendje, hogy a színész arcát szinte teljesen összemaszkírozzák a történelmi személyével, akit játszik. Daniel Day-Lewist nemrég könnyű lett volna összekeverni az igazi Lincolnnal.
PI: Az amerikaiakra mindig is jellemző volt, hogy az utolsó pörsenésig lemásoltak egy figurát, még akkor is, ha ez ellene dolgozik a színészi játéknak. Az európaiak rugalmasabbak: felraknak egy karakteresebb jegyet, és inkább a színészi játékra fektetik a hangsúlyt. Persze érdekesebb szakmai kihívás élethű Lincolnt faragni valakiből, de én ezt értelmetlennek tartom. A filmnek nem erről kéne szólnia.
