Magyar Narancs: Klasszikus zenei képzést kapott, operaénekesnek indult, a Metropolitan Operába járt meghallgatásokra. Hogyan lett magából végül színész?
Robert Davi: Hosszú és bonyolult történet, de azért megpróbálom rövidre fogni. Olasz szüleim révén már gyerekkoromban megszállottja voltam a nagy hangoknak. Operaáriákon, Broadway-dalokon nőttem fel. Sokáig úgy nézett ki, hogy énekes leszek. Olyan mesterektől tanultam énekelni, mint Daniel Ferro, a híres olasz-amerikai basszbariton, Tito Gobbi, a legendás baritonsztár vagy Samuel Margolis. A hangfekvésemnek a bariton felelt meg, de a lelkemben mindig is tenor voltam. Megerőltettem a hangomat az „átképzéssel”, de közben szerencsére nyertem egy ösztöndíjat, amivel bekerültem az egyetemi drámaképzőbe, majd Stella Adlerhez. Aztán jött a színpad – előbb játszottam Shakespeare-t, mint rosszfiúkat a moziban.
MN: A hangszíne és az előadói stílusa is Sinatrát idézi. Ezért választotta épp az ő dalait?
RD: Az életemnek egy olyan szakaszába értem, amikor erős késztetést éreztem arra, hogy dalokon keresztül kommunikáljam mindazt, amit ki szeretnék fejezni. Ehhez persze kellett egy olyan zseniális hangképző mester, mint amilyen Gary Catona. Bár nagyon sok csodálatos énekes énekelte a Nagy amerikai daloskönyv számait, egyikük sem tudta olyan közös áramkörbe vonni a közönséget, az amerikai zene aranykorát úgy képviselni, mint Sinatra. Az ő titka az, hogy az életét adta bele a dalokba. Én is ezt teszem, anélkül, hogy utánzásra törekednék. Szerénytelenség nélkül állítom, hogy jelenleg nincs erre nálam alkalmasabb személy.
MN: Sinatra a mestere és a barátja volt. Vele forgatta első filmjét, az 1977-es Contract On Cherry Streetet.
RD: Lényegében egy nagy családhoz tartoztunk. Sinatra nem véletlenül válhatott az olasz-amerikaiak számára példaképpé. Önbecsülést és segítséget adott a bevándorlóknak azzal, hogy mindig azt hirdette: az álmok lehetségesek. Minden művésznek kell valaki, aki hajtja őt egy álom felé. Sinatrának ez Bing Crosby volt, nekem pedig Sinatra. A koncertemen mesélek majd arról is, hogy tőle kaptam életem első Jack Daniel’sét, vagy arról, amikor meghívott egy előkelő étterembe, ahonnan aztán kirúgtak.
MN: A filmezéshez is tőle kapott kedvet?
RD: A szórakoztatás iránti vágy nálam kezdettől adott volt. Nagyon hatott rám Marlon Brando, aki a barátom lett később, rajta kívül pedig Humphrey Bogart, Lee Marvin, Robert Mitchum és a hasonló kaliberű nagyágyúk. A kemény fiúk vonzottak.
MN: A rendezők nem különösebben használták ki az énekesi adottságait, leszámítva a Kincsvadászok operabolond olasz maffiózóját.
RD: Mondtam is később Richard Donnernek, hogy szívesen eljátszanám nála egy frusztrált operaénekes főszerepét.
MN: Arról is hallani, hogy régóta szeretne Tarantinóval dolgozni.
RD: Ez igaz, de előbb meg kellene ismernem őt. Még nem találkoztunk, holott sokan mondják, hogy jól kijönnénk egymással.
MN: Nem unta meg a főgonosz, a maffiózó, a korrupt zsaru figuráját, amivel azonosítják?
RD: Szeretek elmélyülni egy adott karakterben – vagy inkább saját magamban. Franz Sanchez szerepéhez (ő volt a James Bond – A magányos ügynök sötét alakja – a szerk.) például hosszasan tanulmányoztam Pablo Escobar életét, a kolumbiai kultúrát, a dialektust és a zenét is. Emellett találkoztam néhány fazonnal, akik a drogkereskedelemben voltak járatosak. Eredeti alapanyagból dolgoztam.
MN: Melyiket gondolja a meghatározó szerepének?
RD: Egyetlen meghatározó szerepem van, és az nem más, mint az énekesé. A kinézetem alapján nem hinnék rólam, hogy a szívem tele van romantikával, úgyhogy tökéletes öröm a számomra, hogy végre képes vagyok megmutatni az igazi énemet. Azt hiszem, eddig is ezt kellett volna tennem. Most turnézom, de több filmem is kijön az idén, készítettek rólam egy olasz dokumentumfilmet, és írom az új albumom dalait. Elmondhatom, hogy egyfolytában dolgozom magamon.
