Az Ingmar Bergman visszavonulása, illetve halála óta a legmívesebb Bergman-filmeket készítő egykori élettárs és múzsa, Liv Ullmann a nemrég elhunyt filmrendezőzseni kedves írójának művét interpretálja. Három, kenyerét amúgy világsztársággal keresni kénytelen színművész alakít – színművészt. Színművet játszó színművészt. Olyat, aki minden szót végiggondol, és értelmét gondosan kibontva artikulál, minden rebbenést alaposan elemez és kidolgoz – és ezt a feltáró-elemző folyamatot, ezt a kimunkáltságot végig láttatva, sőt hangsúlyozva tárja elénk az úrnő és a szolga, illetve annak menyasszonya között felizzó, erotikával, hatalmi játszmákkal, de főleg a társadalmi különbségek mélyen 19. századi problematikájával fűszerezett, szenvedélyes, bár inkább Genet, mint Strindberg szellemében játszatott pszichodrámában.
Természetesen mindenki jó – ha jónak lenni azt jelenti, hogy koncentráltan közlünk valami intellektuálisan értékelhető tartalmat. Azonban a feldúlt Jessica Chastain bő 10 évvel idősebb Strindberg vonzerejével játszadozván rajtavesztő csitrijénél. Felkínálkozása mögött így nem az irányt kereső szexuális vágy, hanem a közeli hervadás rémületétől ajzott menekülésvágy áll. Nem kisasszony, inkább kielégületlenségtől egzaltált vénlány. A vágytól, félelemtől örökké remegő, alacsony származását durva gesztusokkal folyton hangsúlyozó Colin Farrell sem éppen fiatal ember, s a jövendőbelijét alakító Samantha Morton is inkább tűnik testes családanyának. A negyvenhez közelítő szereplők jelenléte szimbolikus-filozofikus síkra próbálja tolni az alapvetően csupán társadalombírálatot ambicionáló és az emberi lélek sötét voltáról elmélkedő, naturalista darabot. A rendezői koncepció eredményeként jelképes értelmet nyernek a cselekmény nagyon is konkrétnak megírt történései: a 30 fölött elvesztett szüzesség éppúgy, mint a szolga ebben a korban már nyilvánvalóan alaptalan elvágyódása. Még az inas menyasszonya is az asszonnyá lenni nem tudás megtestesülése inkább, egy másik variáció a terméketlenségre. Nem ellenpontja a bárókisasszonynak, hanem a szabálykövető női sors reménytelenségének példázata.
Az akár feministának is nevezhető Strindberg-olvasat azonban nem tartogat katarzist. Bergmannak talán lett volna mersze egészen a feje tetejére állítani a mára kissé porosnak ható színművet, ám a forgatókönyvet is jegyző, de abban az eredeti fordulatokat, beszédmodort a film angol nyelve ellenére is megtartó Ullmann nem elég radikális, hogy valóban új nézőpontból láttassa az amúgy csupán egyes elemeiben aktuálisnak ható problematikát. Nem átírja, csupán átigazítgatja itt-ott a szöveget; nem újragondolja, csupán kicsit más fénytörésbe állítja a drámát.
Az eredmény egy intelligens, kulturált, ízléses, az értelmiségi társaságok beszédtémájának szerfelett alkalmas ún. műalkotás. Intellektuelek szája íze szerint főzött és dunsztolt művészetbefőtt.
Forgalmazza az ADS Service
