Film

Az útvesztő: Tűzpróba

  • Szabó Ádám
  • 2015. október 24.

Film

Szörnyek, a Veszett nevű gonosz szervezet, óriási vihar, majd ismét szörnyek – sokszor és sok minden elől kell elmenekülnie hőseinknek, akik az útvesztőből kijutva immár a posztapokaliptikus világból keresik a kiutat. Ami, ugye, nincs – ezzel a paradoxonnal viszont csak a játékidő legvégén szembesülnek. A Földet felperzselte a nap, a városok nagy része elpusztult. Az emberiséget zombivá varázsoló vírus már csak hab a tortán. Az első részben megismert Thomas és társai az új nemzedék tagjaiként az egyedüli megoldást jelentik a túlélésért vívott harcban – viszont öntudatos fiatalként nem áldozhatják fel magukat az emberiségért. Legalábbis nem mindannyian.

Az első rész fő elemei és hangulatosabb részei – a rejtély, az útvesztőn belüli világ, a figurák közötti dac- és védszövetség – már mind odavesztek a folytatásra, pótolni viszont nem sikerült őket. Kapunk egy korrekt világvégeképet, egy nagy gonosz ellenséget meg jó pár szörnyet, s talán a Tűzszekerek óta nem láttunk ennyi futást – minden másért viszont nem kell ennyire messzire utaznunk a mozitörténelemben. A zombifilmek minden patronja előkerül, de vesztére Az útvesztő megpróbál több lenni annál, ami: a moralizálás nem működik, nem látunk tovább néhány ábrándos képű tini izzadság- és könnycseppjein. Az Éhezők viadalának hasonló terepen sikerült eltolnia arányait a belbecs felé, persze a látványos jelenetek kárára. Az útvesztő készítői kevésbé voltak ambiciózusak, de ez nem jelenti azt, hogy a rengeteg futkározás ne lenne szórakoztató – az idétlen cliffhanger ellenére sem.

Forgalmazza az InterCom

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.