Szörnyek, a Veszett nevű gonosz szervezet, óriási vihar, majd ismét szörnyek – sokszor és sok minden elől kell elmenekülnie hőseinknek, akik az útvesztőből kijutva immár a posztapokaliptikus világból keresik a kiutat. Ami, ugye, nincs – ezzel a paradoxonnal viszont csak a játékidő legvégén szembesülnek. A Földet felperzselte a nap, a városok nagy része elpusztult. Az emberiséget zombivá varázsoló vírus már csak hab a tortán. Az első részben megismert Thomas és társai az új nemzedék tagjaiként az egyedüli megoldást jelentik a túlélésért vívott harcban – viszont öntudatos fiatalként nem áldozhatják fel magukat az emberiségért. Legalábbis nem mindannyian.
Az első rész fő elemei és hangulatosabb részei – a rejtély, az útvesztőn belüli világ, a figurák közötti dac- és védszövetség – már mind odavesztek a folytatásra, pótolni viszont nem sikerült őket. Kapunk egy korrekt világvégeképet, egy nagy gonosz ellenséget meg jó pár szörnyet, s talán a Tűzszekerek óta nem láttunk ennyi futást – minden másért viszont nem kell ennyire messzire utaznunk a mozitörténelemben. A zombifilmek minden patronja előkerül, de vesztére Az útvesztő megpróbál több lenni annál, ami: a moralizálás nem működik, nem látunk tovább néhány ábrándos képű tini izzadság- és könnycseppjein. Az Éhezők viadalának hasonló terepen sikerült eltolnia arányait a belbecs felé, persze a látványos jelenetek kárára. Az útvesztő készítői kevésbé voltak ambiciózusak, de ez nem jelenti azt, hogy a rengeteg futkározás ne lenne szórakoztató – az idétlen cliffhanger ellenére sem.
Forgalmazza az InterCom
