Baltasar Kormákur egyszer már feldolgozta egy valószínűtlen túlélés valós történetét Dermesztő mélység címmel. Akkor egy halász próbált életben maradni a fagyos tengerben, egy egyszerű férfi vált mitikus hőssé, amint ezredszer játszotta újra az ember küzdelmét a természet ellen. Az Everest ugyanezt a receptet követi, csak mindent négyzetre emel: itt már egy egész csapat küzd az életéért, kevesebb idő jut a halál árnyékában megejtett kontemplációra, és a hegy is sokkal látványosabban kunsztozik a tengernél.
A túlélőfilmek alapvetően férfias darabok, ahol a kaland keveredhet a melodrámai témákkal: férfiak suttoghatják el utolsó szavaikat szerelmüknek vagy bajtársuknak, meditálhatnak a halál, a félelem és a szerelem mibenlétén, ám a halál közelsége megóvja őket attól, hogy szenvelgő, elpuhult széplelkeknek lássuk őket. E filmek megnyitják a melodráma műfaját a férfiközönség előtt is. Az Everest is ilyen.
Egy hagyományos rendezői választással sorban megismerjük a csapatot, akik mind egy-egy másképp bátor (olykor feleslegesen vakmerő) típust jelenítenek meg – mindegyikükről szinte már az első pillanatban tudjuk, hogy túléli-e a kalandot vagy sem. Az igazi baj az, hogy nehéz velük együtt érezni: mind pénzen vették a hőssé válást, önként tették ki magukat a veszélynek. A főhős nevetséges tökéletességéből is jócskán elvesz, hogy gyakorlatilag úri huncutsággá, extrém sporttá tette a mászást. A „férfiak küzdenek, miközben az asszonyok otthon aggódnak” típusú dráma akkor hal meg végleg, amikor a film IMAX-re kihegyezett látványorgiává fajul.
Forgalmazza a UIP–Duna Film
