Rádióműsora, több tárcarovata van, és rendszeresen dj-ként is fellép a németek első számú bestsellerszerzője, aki 1991 óta él a berlini művésznegyedben, Prenzlauer Bergben. A németül író orosz szerző, aki az elmúlt hét évben tíz kötetet adott ki, a feleségével közösen jegyzett A nagy szovjet fazék című könyvének magyarországi bemutatójára érkezett a könyvfesztiválra.
*
Magyar Narancs: A Totalitárius konyha (magyarul: A nagy szovjet fazék) címmel megjelent kötetében a "szovjet népek" gasztronómiájáról ír a szocializmus idején. Mi jellemezte a tagországok konyhaművészetét a szovjet rezsim alatt, ami ma ne lenne rá ugyanúgy jellemző?
Wladimir Kaminer: A szovjet konyhát igazából a keletkezéstörténete miatt nevezem totalitáriusnak. Kiszipkázta a birodalomban élő népek gyökeresen eltérő étkezési kultúrájából a legjobb recepteket, és összeállított belőle egy szocialista étlapot. Ez a kánon nagy vonalakban érvényes volt a Szovjetunió teljes területén. Egy jó szocialista étteremben annyi főfogásnak kellett lennie, ahány szovjet tagköztársaság létezett, hogy egyik nép se érezhesse, hogy különb a másiknál. Azért hívom totalitáriusnak, mert teljesen önkényesen született a döntés arról, hogy mi kerüljön fel erre az étlapra.
MN: Azt írja, hogy a szovjet konyhát igazából Berlinben ismerte meg, a soknemzetiségű exszovjet emigránsoknak köszönhetően. Nekem az volt a benyomásom, mintha totalitárius konyha a szó szerinti jelentésében nem is létezett volna, csak ön találta ki utólag.
WK: Dehogy. Épp ellenkezőleg: a Szovjetunióban csak ez volt és ezt kellett szeretni. Eszembe se jutott, hogy gondolkodjak róla, annyira természetesnek tűnt. Nekem sok minden csak Berlinben esett le. Például, hogy a hazámban diktatúra volt. Amíg ott éltem 23 éves koromig, alapjában véve nem is vettem észre. Oroszországban most ismét divatban van a szovjet konyha. 1991 után a gazdagok a francia ízekre álltak rá, majd szusizabálók lettek. Három év után azt is megunták, és megint a szovjetet akarják.
MN: A könyveiben konzekvensen a Szovjetuniót nevezi hazájának, ami megszűnt, és emiatt otthontalanná vált. Ez csak egy sima bonmot, vagy tényleg veszteségnek élte meg a birodalom széthullását?
WK: Egyrészt persze hogy veszteség. Egy gigantikus birodalom szűnt meg egyik napról a másikra, aminek a terheit magán viseli a világ. Például az amerikaiaknak se tett jót, hogy szuperhatalomként egyedül maradtak. Másrészt viszont óriási eredmény, hogy az oroszok előtt kinyílt a világ, szabadon utazhatnak, a politikai berendezkedés demokratizálódott és a többi. A veszteségen kár keseregni. Rendszerek jönnek-mennek. De ennek a hatalmas birodalomnak a kulturális tradíciója tovább él az emberek szívében.
MN: Ezt úgy mondja, hogy közben nevet.
WK: Nevetek és szentimentálisan gondolkodom. A totalitárius konyhára mindenekelőtt úgy emlékszem, hogy sok ember körbeül egy nagy asztalt, hatalmasakat esznek, beszélgetnek, és mindenki nagyon vidám.
MN: Az oroszok, amikor a történeteit olvassák, nem érzik úgy, hogy át vannak verve? Meglehet, Wladimir Kaminernek jól megy Berlinben, de emigránsként nekik azért más a tapasztalatuk. Az exbirodalomban élőkről nem is beszélve, akiknek a szakállára a legtöbb vicc és a klisé született.
WK: Nem hiszem, hogy átverném őket, vagy úgy érzik, hogy hülyére vannak véve. Klisék tényleg szerepelnek az elbeszéléseimben, de a nagynénémen kívül még senki nem sértődött meg miattuk. Az orosz emigránsok között nagyon sok rajongóm van, és igazán kevesen vannak, akik fújnak rám. Amit utálok, de évek óta hiába küzdök ellene, hogy a média minden piszlicsáré ügyben engem keres, aminek orosz vonatkozása van. Mivel az ellenállás teljesen hatástalan, megpróbálok a helyzetből a lehető legtöbbet kihozni.
MN: És mi van azokkal, akik önre gondolnak, amikor a multikulturális modellről álmodoznak, miközben a bevándorlók integrációja minden, csak nem sikertörténet?
WK: Németországban magától senki nem álmodozik multikulturális társadalomról, mint valami optimális végcélról. A határok nélküli Európa ma olyan gazdasági kényszereknek van kitéve, mint bármely nemzet a világon: a jobb munkahelyekért az emberek útra kelnek, magas a bevándorlók száma és az Európán belüli elvándorlás aránya. Annak, hogy ez kialakult, végső soron szintén a Szovjetunió és a szocialista rendszer bukása az oka. Én talán abban vagyok jó, hogy az embereket megszabadítom az idegenekkel szembeni félelmeiktől, és nem csak azért, mert nem hordok nagy szakállt, és tűrhetően fejezem ki magam németül. A Cafe Burgerből indult táncos mulatságunk, Az orosz diszkó már külföldön is tett valamit azért, hogy az oroszokkal szembeni idegenkedés csökkenjen. Erre büszke vagyok, és nem is bánom, ha felhasználnak ilyen célra. Ugyanakkor régóta próbálom kiverni a németek fejéből ezt a multikulturális izét. Szerintem nem az a lényeg, hogy van egy vezető kultúra, ami tolerálja a többit. Sokkal hétköznapibb dolgokról van szó: a vendégszeretetet nem lehet türelemmel és toleranciával pótolni.
MN: Németországi sikerét nem is hozza öszszefüggésbe azzal, hogy ön egy jópofa orosz, aki könnyű kézzel jegyez fel vicceseket a kelet-berlini szomszédai, idegen ajkúak és németek kapcsolatáról?
WK: Szerintem a sikerem nem köthető semmiféle német problematikához. A generációmból a német írók közül az én könyveimet fordították le a legtöbb nyelvre, és ezek fogynak külföldön a legjobban.
