Magyar Narancs: Amikor végigfutottam a szereplistát, meglepve láttam, hogy mindössze tíz évről beszélünk...
Fullajtár Andrea: Mindössze? Szerintem hosszú idő. Rengeteg szerep - és még a szülés is belefért. Igaz, rövid ideig maradtam otthon; legközelebb másképp csinálom. Dühös voltam magamra, hogy miért vállalom el a szerepet, miért jövök vissza ilyen gyorsan - és ettől a dühtől elképesztő próbaállapotba kerültem.
MN: Lehet azt mondani Médeiára, hogy "ezt nem játszom el"?
FA: Hát... nem lehet. Rákérdeztem ugyan, hogy muszáj-e pont most, pont ezt: szülés után mindjárt gyereket ölni. Zsámbéki azt mondta, hogy csak a civilek gondolják, hogy ez probléma lehet. Hát én a próbafolyamat háromnegyedében civil voltam... A szülés közelségétől zsigeri gyűlölet volt bennem a darab témája iránt. A hormonok azóta lenyugodtak, már nem a civil kétségbeesés játszatja velem végig az előadást. Még két előadásunk lesz belőle, aztán Jeruzsálemben eltemetjük a darabot.
MN: Elfogytak a nézők?
FA: Igen. Zsámbéki azt mondta annak idején, hogy ha egy Euripidész-darabra húsz előadásnyi néző kíváncsi, az jó. A Médeia három évig ment. Ez csoda. Sok súlyosan kiborult női arcot láttam az előadás végén, amikor fölment a fény. Általában a nőket viselte meg nagyon...
MN: Eddigi pályádnak két lehetséges leírása is van. Az egyik szerint csodás történet: bementél a főiskolára, kijöttél a Katona színpadára főszerepeket játszani, és ez azóta is így megy. A másik majdnem ugyanez: a főiskoláról beestél a Katona színpadára, azóta ott vagy, és ezenkívül még szinte semmi nem történt veled... Te hogyan látod?
FA: Most azt kérdezed, hogy érzem-e, hogy változtatni kellene? Csak abban az értelemben, hogy szívesen játszanék új partnerekkel is. Elmenni ide-oda - aztán gyorsan visszajönni. Hűséges típus vagyok. Terhesen sokat jártam színházba; akkor újra rájöttem, miért is szeretem a jó színészt. Mert a szerep mellett a személyiségével is hat; olyan, mintha átmosna vele. Sokszor úgy érzem, mintha világítana, ahogy a színpadon létezik. Miattuk érdemes színházba járni. És arra is rájöttem, miért jó nekem a Katonában lenni.
MN: Miért?
FA: Mert még a legkudarcosabb, legnehezebb próbaidőszakban is másképp dolgozunk. Próba címén mindent megcsinálhatunk: valóban próbálunk, nem pedig "készre csináljuk" a darabot, legkevésbé pedig "a sikerre megyünk". Lehet tudni, milyen állapotban vannak az emberek, ez viszi valamerre a próbát; alapvetően biztos így működik a próba máshol is, de itt nem szűnik meg az igény arra, hogy amit ki lehet hozni valamiből, azt tegyük meg. Ha egy próba rosszul sikerül, akkor itt az emberek rosszkedvűek - ez másutt nem így van.
MN: Ibsen darabja, A vadkacsa nyilván nehéz, hiszen bonyolult viszonyokat kell hitelesen megmutatni, ráadásul egy "porosnak" tudott darabban, lehetőleg másként, mint eddig. Sok rosszkedvű próba volt?
FA: Egy sem. Nagyon jó volt próbálni. Hosszú idő óta először fordult elő velem, hogy mélyen beszippantott a darab - nem tudtam kiszállni a mondatokból, nem bírt "lekattanni" róluk az agyam. Nem mentem föl a büfébe, végig lent ültem a színpad oldalában, hallgattam a többieket. Fantasztikus két hónap volt.
MN: Rendezőtől függ? Ezt Ascher Tamás rendezte.
FA: Még ezt sem mondanám... Nem föltétlenül. Ennél a darabnál például már az olvasópróba előtt azon vitatkoztunk Fekete Ernővel, a darabbeli férjemmel, hogy a nyitó mondatot vajon hogyan kell jól mondani...
MN: Azért van ez így, mert a Katonában szellemiség tekintetében valahogy hasonszőrűek vannak együtt?
FA: Inkább azt mondanám, hogy mindenkinek fontos a dolog maga. Még ez sem egyedi, nyilván máshol is így van, de itt talán attól más, hogy ez az első a sorban: mindennél fontosabb, a személyes sikernél is. Nyilván számít a rendező is; ennél az, hogy Ascher ugyanúgy belemerült, mint mi. Nekem például egyetlen mondattal tudott sokat segíteni; amikor azt mondta, hogy "ne játssz Ginában egy buta libát, hozd magadat, amilyen te vagy, a proli háttérrel, az érdeklődéseddel, és gondold azt, hogy sok mindent választhattál volna, de végül emellett az ember mellett döntöttél...". Ennyi kellett - és ettől kezdve minden világos volt. Nagyon sajnáltam, amikor vége lett a próbáknak.
MN: Mert jobban szeretsz próbálni, mint játszani?
FA: Egyre jobban szeretek próbálni. Megadni az esélyt arra, hogy bármi születhet; váratlan dolgok történhetnek, és ehhez egyetlen szereplő egyetlen ihletett pillanata elég. Az előadások közül is azokat szeretem, amikor nem "végigcsináljuk" - mert "torokban", mozgásban szépen megvan bennünk -, hanem marad esély ilyesmire. Amikor a színészen múlik - márpedig többnyire rajta múlik, nem? -, akkor elkerülhetetlen, hogy az ember használja a napi állapotát.
MN: És ez jó? Kiszolgáltatva lenni a napi állapotnak, ami pedig ki van szolgáltatva annak, amiben élünk?
FA: Csak ez lehet igaz. Ha megpróbálom kint hagyni a "civil" magamat, mindig zagyvalékot játszom, technikákat, megoldásokat keresek. Még az is jobb - mert jobb dolog születhet belőle -, ha egy nagyon lenti vagy üres állapotot kell átszakítani, megugrani.
MN: Volt olyan darab, amit megsirattál, amikor eltemettétek?
FA: A Kés a tyúkban. Nem azért, mert nem játszottuk eleget - hét évig ment, összesen százhuszonhatszor -, hanem mert sűrű története volt. Sok minden történt az előadással is, meg addig is, míg játszottuk.
MN: Ebben a Gothár Péter rendezte darabban a Nő a nyelv birtokba vételével szerzi meg, építi föl a saját világát; így tanulja meg artikulálni a személyiségét. Nagyon erős szerep, nyilván sokat követel a színész civil énjéből. Megérzed, amikor kölcsönösen hatással vagytok egymásra?
FA: A próbaidőszak alatt igen. Ha Nasztaszja Filippovnát vagy ezt a nőt próbálom, akkor olyasmit érzek, mintha képlékennyé válna a saját személyiségem; csúszkál, elmosódnak a körvonalai. Mintha mutálnék - és nem csak a hangom.
MN: Ez lenne a színészet lényege?
FA: Ezen rengeteget gondolkodom. Az ember élete végéig keresgél magában különböző személyiségeket, kutat különféle vonások után - és remélhetőleg önmagához jut közelebb.
MN: Sosem akartál mást csinálni?
FA: Dehogynem, rengeteg minden érdekel. Bármi lenne a szakmám, azt keresném: hogyan lehet teljesen "beleállni". Dolgoztam nyomdában - ha ma ott dolgoznék, abban is a teljességet keresném. Nem bírnám megúszni a munkámat, az életemet sem. Ebből a szempontból a színészet nagyon jó szakma. Sok mindent hoz magával: irodalmat, látványt. És legfőképpen - hiszen ebben van ma a legnagyobb hiány - önismeretet. Az emberek nem ismerik magukat, szerintem ezért félnek és szoronganak annyit. Nem tudják, milyen helyzetbe kerülhetnek - holott csakis olyanba, amit "behívnak" maguknak. A színházban a nézőnek is ez lehet a legfontosabb: hogy megtud valamit magáról. A vadkacsa nézőterén szerintem nincs olyan ember, akinek valamelyik figurához vagy helyzethez ne lenne köze. Mindenki érintett. Mostanában sokat beszélnek arról, hogy nehéz a gazdaság, súlyos a színházak anyagi helyzete. Ha egyszerre bezárnák az összes színházat, szerintem az emberi közösségek újra kitermelnék magukból azokat a helyeket, ahol a "néznivaló" történik; az a néznivaló, amelyben magukra ismerhetnek, amelyben örömüket lelik.
MN: Az önismereten kívül szerintem az empátiára való hajlam gyakorlása is a színházban történik. Nem kell, hogy egyetértsenek a nézők a gyermekeit megölő Médeiával, de jó, ha megértik az asszony motivációját, nem?
FA: Dehogynem - és ebben mostanában a színház felelősségvállalása szerintem nem elég markáns. Tudom, hogy nehéz ma direkt feladatról beszélni, mégis ezt gondolom: ebben a nagyon szétcsúszott világban ez is dolga a színháznak. Rávilágítani arra, hogy elgondolkodjunk azon, hol és hogyan élünk. A színházak repertoárján nagyon ritka az olyan előadás, ami itt és most szólal meg, és erősen megszólítja a nézőt is.
MN: Miért nem lettél bölcsész?
FA: Tanár akartam lenni, tényleg - a tanításnak is az a része tetszett nekem, ami színház.
MN: Aztán meggondoltad magad?
FA: Érettségi után Kerényi Imre indított osztályt; jelentkeztem, nem vettek föl, kiestem a második rostán. A gondnok bácsitól megtudtam, hogy azért, mert "nem voltam elég nőies". Na, ettől kibuktam. Ma már azt gondolom, hála istennek. Közben felvételiztem a bölcsészkarra, de kaptam egy levelet a Nemzeti stúdiójából, hogy felvételizzek oda is. A bölcsészkari szóbelire már nem mentem el.
MN: Nem bántad meg?
FA: De, méghozzá gyorsan. Megtapasztaltam, milyen halott színházban dolgozni; olyan volt, mintha nem kapnék levegőt. Folyamatosan beteg voltam, pszichés alapon sikerült vesemedence-gyulladást kifejlesztenem... Újra felvételiztem a bölcsészkarra. És megtudtam, hogy Zsámbéki Gábor indít osztályt a főiskolán. Eldöntöttem, hogy ha fölvesz, színész leszek, ha nem, akkor elfelejtem ezt a pályát. Fölvett. A harmadik fordulóban - amikor egy hétig bent lakunk, és egyfolytában dolgozunk - szoktak készíteni egy "mélyinterjút", kamerával. Velem Törőcsik Mari beszélgetett. Õszintén elmondtam neki, hogy nem fogom sajnálni, ha nem leszek színész, ha az a színház, amit megtapasztaltam. Ha van más út, akkor igen, de nem mindenáron. És emlékszem, Törőcsik azt kérte a végén, hogy nézzek bele a kamerába, és mondjam azt, hogy szomorú vagyok. És ott, abban a pillanatban rájöttem, hogy ez a mondat csak akkor izgalmas, ha nem szomorúan mondom. Ezt ott tanultam meg - és aztán nagyon sokat tanultam ott.
MN: Zsámbéki kiemelten figyelt rád: még főiskolásként játszottad a Kamrában Csalog Zsolt Csendet akarok című monológját.
FA: Ezt sokszor emlegetik, pedig kevesen látták, hiszen összesen tízszer ment. De tényleg fantasztikus lehetőség volt, még akkor is, ha a beilleszkedés szempontjából rémes. A többiek csak néztek rám: hát ez meg ki és hogy kerül ez ide???
MN: A Katona többi rendezője is kezdettől fogva "tett" rád. Szerencse ez? Véletlen? Valamit látnak benned?
FA: Talán ez a legutóbbi. Lát bennem valamit, amit esetleg én sem látok. Zsámbékival sokszor éreztem így: honnan veszi, hogy én ezt meg tudom csinálni...? Egy idő után le kellett tenni a múltat: hogy a rendezők a tanáraim voltak, hogy már dolgoztunk együtt. Minden próbafolyamatnál nulláról indulunk.
MN: Ez meglep. Azt hittem, valami összeáll, fölépül. Hogy számít a Goldoni-darabban, hogy a Médeiában együtt dolgoztatok.
FA: Ha így lenne, akkor most nagyon nehezen dolgoztunk volna! Mert az nagyon nehéz próba volt, rengeteg feszültséggel.
MN: Nem hiszem, hogy mindig megismernek az utcán...
FA: Nem, mert nem játszom a tévében. De azért van annak valami bája, amikor reggel álmosan öltöztetem át a gyereket a bölcsődében, és mellettem egy anyuka megjegyzi, hogy "nagyon jó volt tegnap a Kazamaták".
MN: Amikor beléptem ide, éppen írtál valamit. Mit?
FA: Mostanában sokat foglalkozom Jászai Marival; nemcsak az életével, hanem azzal is, hogy miért lett színész, mit gondolt a szakmáról... Döbbenetes sors egyébként: megélte, hogy önmaga szobrává vált, és ezt pontosan tudta. Érezte, hogy már nem tudja magát meglepni semmivel... Azon gondolkodom, hogyan lehetne ennek olyan formát találni, hogy érdekelje az embereket. Egy középkorú, nagyon sikeres, népszerű színésznő szakmai gondjai ma nem érdekelnek senkit; azt kérdezik meg tőle, milyen bugyit hord... Azt, hogy hogyan csinál meg egy szerepet, nem kérdezik. Hát ezen tipródom... Visszatérve arra a kérdésre, hogy megismernek-e az utcán, Jászai erről is mond valamit: "Aki papagáj nappal, azt este nem lehet észrevenni." A mai sztárkultusz arról szól, hogy percemberkéket fölkap a média, aztán elejti őket. Száz évvel ezelőtt egy nagyszerű színész pályájának első tizenöt éve a főszerepekkel együtt az éhezésről szólt; összeesett a Duna-parton, a kollégái futkostak neki bablevesért... Mi nem éhezünk. És Jászai Mariból maradt egy díj - nekem is van.
MN: Rendezni sosem akartál?
FA: Nem. Nem az én műfajom - én el tudok veszni a részletekben. Régebben sokat írtam, például a fiamnak, hogy ha felnő, lássa, mi hogyan történt. Aztán sűrű lett az élet...
MN: Egyedül neveled a gyerekedet - és esténként dolgozol.
FA: Azt szoktam mondani neki, hogy megyek játszani. Ezt már érti, tudja, hogy nekem az a munkám, hogy játszom. Igyekszem sokat lenni vele, de tudom, hogy a mennyiségnél fontosabb a minőség, a vele együtt töltött idő minősége. Mint ahogy annál, amit mondok neki, fontosabb az, ahogy élek. Ez legyen gazdag. A színház is legyen gazdag, meg az élet is. Jászai ezt durván írja: "Csak a tehetséges és a rajongó érdemli meg az ember nevet. A többiek, a közönyösek a szemétdombra valók. Ott rohadjanak el!" Én, mondjuk, finomabban mondanám.
