Noha a Káosz Amigos című albuma igen kedvező visszhangot keltett, az utóbbi hónapokban keserű hírek terjengtek a Quimby zenekar körül. ´szi turnéját financiális gondok szakították meg, de közben az énekes Kiss Tibor egészségi állapotáról is aggasztó pletykákat lehetett hallani. Így hát az a koncert, amit december 29-én adtak a PeCsában, messze túlmutatott önmagán.Kiss Tibor: Arról nem szeretnék konkrétan beszélni, hogy milyen betegségem van, hiszen még nincs meg a zárójelentés... Kissé túllőttem a célon, és ez komoly kimerültségbe torkollt. Az underground meg, ha pihenni megy, nem a Seychelle-szigetekre utazik, hanem a Lipótra... ami azért némi ijedséget keltett a zenekarban. A pontot az i-re a szponzorunk kiszállása tette fel az őszi turnénk első állomásán, bár azt a bulit már a kórházból csináltam. Most a PeCsa-beli koncert arról szólt számomra, hogy innentől kezdve egy ideig kevesebbet játszunk. Hogy ezután mindenki átteszi a hangsúlyt valami olyan dologra, amiből meg tud élni legalább egy évig.
Magyar Narancs: Lényegében mit takar a te dilemmád?
KT: Az utóbbi időben nem vagyok egy Fittipaldi. Számomra a zenélés elválaszthatatlan volt a mulatással, a közönséggel való együttéléssel, a miliővel, beleértve a bárpultot és a hozzá tartozó összes formulát. Játszom egy zenekarban, és ha ezt folytatni akarom, akkor valami komoly változást kell hoznom az életemben, amelyhez pihenő szakasz is tartozik - legalábbis ezt tanácsolták azok, akik kedvelnek. De én ezt nem tudtam összeegyeztetni a zenekarral, és folytatódott tovább a pörgés. A legalapvetőbb dilemma az utóbbi egy-másfél évben az egzisztenciális para volt. Ülünk egy asztal körül, mint a terepasztal lovagjai, és nem hisszük el, hogy akármit csinálunk, nem működik. Mi egyfolytában szeretnénk benne hinni, de a környezet egyre hevesebben reagál, és a végén már láncos korbáccsal jelez. A Káosz Amigos lemez is ebből született. Pilinszky mondta talán, hogy a Jó ellentéte nem a Rossz, hanem a Káosz. A lemez ezekről az érzésekről szólt, az összes negatív dolog bele lett injektálva. De ettől még nem múlt el, olyan volt, mintha keresgélném a húrokat egy idegen hangszeren, s közben azt kérdezném, hogy most velem van vagy ellenem. Az a fajta tolerancia, ami végigkísért minket az elmúlt tíz-tizenegy évben, kezdett elfogyni, és a zenekar ettől egyre háklisabb lett. Egyre többször buktunk ki, s ebből fakadóan olyan csatározásokba bonyolódtunk, amelyekbe egyáltalán nem kellett volna belemenni. Nem a zenével foglalkoztunk, hanem azokkal a dolgokkal, amelyeknek semmi közük hozzá. Ott állsz a színpadon, és arra gondolsz közben, hogy most hol basznak át megint. És egy idő után átáll az agyad egy olyan állapotba, amikor nem a kreatív elme alkot, hanem csak az életben maradási ösztön működik. így aztán idővel már a jó dolgoknak sem tudtam örülni.
MN: Mennyire következménye mindennek az, hogy a Káosz Amigoson Varga Livius erőteljesebben a frontvonalba került?
KT: Ez eleve koncepció volt, ő a beszélős-reppelős vonallal ellenpontozott. Ennek nincs köze ahhoz, hogy elfáradt az énekes...
MN: Mikor éreztétek utoljára, hogy még továbbléphettek a beszűkülő élettérben?
KT: Nagyjából az Ékszerelmére idején volt igazán jó hangulatban a zenekar, akkor érezhető lehetősége volt a kiugrásnak, a továbblépésnek. De ha racionálisan nézzük, tisztán látható, hogy mégsem volt meg ez a sanszunk, ugyanis Magyarországon túl nagy különbség van a "működő" és a - mondjuk így - "nem működő" dolgok között. Morális értelemben teljesen más hozzáállást feltételez. Ez nem olyan, hogy fejlődünk, fejlődünk, aztán majd feljutunk az NB I élére. Mi maradtunk az "alomzenekarok" egyike, ahogy Kovács Ákos nevezett minket egy interjúban.
MN: Milyennek látod a terepviszonyokat?
KT: Ebben a közegben teljesen megmerevedtek az arcvonalak, nagyjából ugyanaz a tíz zenekar van az "élen" évek óta, bár ez ugyancsak relatív fogalom, a lemezeladásokról és az egyéb médiajelenlétről nem beszélve. A most feljövőknek ebbe esélyük sincs bekerülni - a klubéra és az egyéb összetevők miatt -, még akkor sincs, ha a közönség már unja, hogy minden alkalommal ugyanazokat lássa. Annak idején egy zenekar két-három évre előre gondolkodhatott, most ez nem megy. A legtöbb helyen buktákról hallok. Mindenképpen több lábra kell állnunk mindnyájunknak. A dobosunk, Gerdesits Faszi például zenész, neki megvan a lehetősége, hogy elmenjen még két-három helyre dobolni. Ma Magyarországon csak két-három zenekar teheti meg, hogy csak egy formációban játsszon, azok jobbára trióként indultak, és átverekedték magukat a legsúlyosabb időszakokon. Egy zenésznek nem kell feltétlenül jól élnie, de egy pici létbiztonságra, nyugalomra azért szüksége van ahhoz, hogy fel tudjon töltődni. Tanulságként itt lebeg az előző, a nyolcvanas évekbeli zenészgeneráció története. Megható, le a kalappal, de nagyon szomorú.
MN: Közülük többen eljutottak arra a pontra, amikor azt mondták, hogy igen, én azonosulok a démonaimmal, és nem volt visszaút. Ezt látni sok régi zenész szemén.
KT: És tudod, mi a súlyos? Hogy már erről beszél több olyan huszonéves muzsikus is, nagyon tehetséges, kurva jó emberek, akiknek csak kicsit kéne alányúlnia egy kiadónak, egy kis menedzsmentnek, hogy valamivel nyugodtabb körülmények vegyék őket körül. Amikor először megborultam, elsők között volt az egyik ilyen fiatal zenész, akihez elmentem beszélni. Kiröhögött, bár ha valaki odajött volna hozzám huszonöt éves koromban ugyanezzel a dumával, én is kiröhögtem volna. ´ még nem jött rá, hogy jobb egy élő ember, mint egy halott rockzenész; hogy mennyit számítanak azok, akik körülvesznek, szeretnek, és akiket viszontszeretsz.
MN: Szóval, most akkor mi lesz a Quimbyvel? Át kell vészelnetek egy évet, vagy jobb, ha mindenki eleve úgy rendezkedik be, mintha másból kellene megélnie?
KT: Úgy néz ki a kérdés, hogy azt az értéket, amit Quimbynek nevezünk, hogyan tartsuk meg. Évente hatvan-nyolcvan koncertet kellene adnunk, hogy megéljünk. Ezt a zenekar egyik fele nem igazán tudja vállalni. Balanyi Szilárdnak van saját projektje, amellett elmegy dolgozni, lehet, hogy két munkahelyre. Tudod, bejönnek ezek a harminc feletti dolgok, hogy az embernek legyen valami a kezében. Nekem ez az egész egy elég mély ütés, hiszen sok mindent feltettem rá. Menedzserünknek, Publo Palkónak például három év alatt nem sikerült összegyűjtenünk egy számítógépre, aztán becsődölt az előző próbahelyünk, majd fejre állt a cégünk, a Kalamajka Bt., amit most, nomen est omen, Minden Klappol Bt.-re kereszteltünk át. Gondolkodtunk azon, hogy csináljunk egy évben tíz-húsz koncertet, de az ugyancsak egy rendszeresen próbáló zenekart feltételez, ami gyakorlatilag azonos kiadás mellett lényegesen kevesebb bevételt jelent.
MN: Mikor írtál utoljára zenét?
KT: Zenét folyamatosan írok, egy szál gitáron. Kábé egy fél lemez megvan alapban, de ha bevonulunk a próbaterembe és eleresztjük magunkat, összejön a másik fele is. Nemrég járt le a szerződésünk a Universallal - megszabadultunk mindattól a nyűgtől, amely egy nagy kiadónál hátrány lehet. Az előnyökből szinte semmit nem tapasztaltunk. De hát biztos ezt is mi kúrtuk el.
MN: Hamarosan kiállításod lesz. A "szakmád" nagyon sokáig el volt felejtve.
KT: Hát igen, nagyjából a Képzőművészeti Főiskola elvégzése óta háttérbe szorult a festés. De most végre februárban lesz egy kiállításom a Bazovszky Galériában. Morbidul fogalmazva azt mondhatom, fölfedeztem magamon az őrület három jelét: festek, zenélek és írogatok! De amikor így baj volt az életben, mindig a festés húzott ki. A képek.
Bihari Balázs-Németh Róbert
(sziget.hu)
