Amikor Sztupa és Troché a közeli világvárosban fenntartott irodájukban a szokásos marhaságokat egy percre félbehagyták, s visszaidéztek egy kortynyi múltat, mindig rájuk telepedett valami fáradtságféle. Mintha a múltat járni rögösebb utakon lehetne, mint a jövőt. Egyszer Troché a falusi főhadiszállásukat hozta szóba, a nyári délutánokon behúzott zsalugátereket, ahogy a réseken rézsút beeső napsugár egyesével megvilágította a levegő millió és millió porszemét, miközben ők ejtőztek, vagy a szokásos marhaságaikkal veszkődtek a majdnem sötét szobában, netán épp felidézték azt a múltat, ami még alig volt nyúlfarnyi, szinte semmi, csak pár nap csupán. Gondoltam én már akkor is a jövőre, láttam is magam előtt ezt a szép, tényleg világvárosi irodát, s azt is tudtam, hogy lesz pékség a földszinten, de érdekes módon arra nem gondoltam, hogy mit fognak árulni, csak, hogy lesz. Lisztes kabátos figurák fognak hajnalban a ládákkal zörögni, amikor kocsikra rakják a megrendelt árut, s éktelen dudálás lesz, ha a molnár nem tud leparkolni előttük a friss szállítmány liszttel. Ezt mind láttam előre. Én nem, válaszolt Sztupa. Miért, te mit láttál? A kismillió porszemet, Gyöngyöst, a kutyát a küszöbön, öregapád vagy kicsoda vadászzsákmányán, az őzbundán lógó nyelvvel heverve. Ami volt, azt láttam, azt láttam, ami kibökte a szememet. Ez nem így van, néha láttad az elveszett tárgyakat is, emlékszem, amikor megmondtad, hol van a gyöngyház nyelű szalonnázóbicska, amit a vásárban vettünk. Ne tagadd le, hogy időnként láttál te is olyat, amit szabad szemmel nem lehet, de még szemüveggel sem. Akkor még nem is volt szemüvegünk - hogy ezt épp melyikük mondta, arra "mafa feljegyzései nem térnek ki sajnos, innen Sztupára tippelünk, aki persze tagad, s váltig állítja, hogy ő csak olyan dolgokat látott, amik ott voltak az adott térben, az adott időben, pont az ő látókörében. Troché még tamáskodott kicsit, aztán a múlt oly szerfelett rögös útjairól visszatértek a szokásos marhaságaikhoz, melyek már a jövőről szóltak, elrendezték, hogy ki hova menjen, ki mit csináljon. Hogy ebből nekünk miért pont a tévénézés jutott, rejtély, egyszersmind szívóág.
Pénteken (30-án) a Cinemaxon lehet csípni egy Jules és Jimet a kora délutáni sávban. Az e heti rejtvényünkben mindenki mond két olyan híres filmet, amiben két jó barát veszkődik (sikerrel) ugyanazon nőért, én a Kalandorokat mondom és a Butch Cassidy és a Sundance kölyköt, most önök jönnek.
Szombaton a Büszkeség és balítélet Keira Knightley játékával roncsolt változata fél hét előtt a ViaSat3-on.
Vasárnap háromnegyed hat előtt a Cinemaxon Titkok és hazugságok. Sokan szeretik a Kánikulai délutánt is, amit valami tévedés folytán éjfélkor kezd vetíteni a Universal csatorna, a hajdan szép emlékű Hallmark, ugyebár. Emlékeznek még önök a Szív Tv-re? Na, onnan ajánljon nekem valaki valamit, ha tud! A Kánikulai délutánban Don Corleone fiai, Al Pacino és John Cazale bankot rabolnak, de tök bénák.
Hétfőn ruszkik haza vagy háza.
Kedden sem lesz semmi sem, de képzeljünk egy olyan keddet, amikor hazatérve nem a szokott protokollt toljuk, csampionsz liga vagy barátok közt, hanem valami mást, tarkázzuk a kislibák nyakát vagy bármit, öreganyám például olvasni szokott, de ha úgy látja, hogy lankad a figyelmem, rögtön bekapcsolja a tévét.
Szerdán este tizenegykor a Story4 leadja a Psychót, és nem is a Gus Van Sant-félét, hanem az igazit, amiben Anthony Perkins ápol az előbbihez módfelett hasonlatos viszonyt a kedves mamával.
Csütörtökön összecsap a Sousa-legénység a luzitánokkal, ugyancsak a Story4-en. Tényleg, az megvan, amikor a norvégok elleni focimeccs előtt úgy búcsúzott a Híradó vezetője, hogy "és most lesz egy jó meccs!"? A jót megnyomta rendesen, s tán még csettintett is a nyelvével. Tetszett nagyon. Utána valami ificsapat leckéztette a "legjobbjainkat". A Dunán kilenckor lesz az Egy őrült éjszaka c. fekete-fehér magyar film (1970) Eötvös Péter zenéjével, drága vidii barátaim, így tévézzetek, így se túl sokat!
