A FIAP Jean Monnet nemzetközi diákközpont vendégeinek igazi zenei kuriózumban van részük, az ütős Horváth Kornél és a hegedűs Lantos Zoltán etnodzsesszduója a technikai nehézségek ellenére is kiválóan működik. Másnap a párizsi Magyar Intézet előadótermében koncerteznek a "besorolhatatlanok", ahogy a helyi sajtó nevezi őket. A harmadik éve megrendezett Jazzycolors a maga nemében egyedülálló kezdeményezés: a Párizsban működő kulturális intézetek, élükön a magyar, a cseh és a finn kultúra házai alapították az immár tizenhat tagországot számláló fesztivált.
*
Magyar Narancs: Az önök életében valóban olyan fontos szerepe van Indiának és a szanszkrit kultúrának, mint arról a zenéjük tanúskodik?
Horváth Kornél: Azért abban erősen jelen van a magyarságunk és a Balkán is. Sőt. Az arab, a brazil és az afrikai hatások alól sem vonhatjuk ki magunkat.
Lantos Zoltán: Ami persze nem azt jelenti, hogy az egyik pillanatban arab zenét játszunk, a másikban franciát, hanem hogy olyan hatások épülnek a kompozíciókba, amik organikus egységbe forrasztják a zenét.
MN: Hogyan alakult meg a duójuk?
HK: Delhiben találkoztunk 1988-ban, a Jazz Yatra nevű indiai dzsesszfesztiválon. Én a Trió Stendhallal - Dés Lászlóval és Snétberger Ferenccel - léptem fel. Erre a fesztiválra az a jellemző, hogy gázsit nem fizetnek, viszont első osztályú szállást biztosítanak. Végigvisznek Indián, luxusszállodákban helyeznek el, maharadzsaosztályon utaztatnak a repülőn.
LZ: Azért mentem ki Indiába, hogy indiai klasszikus zenét tanuljak. Előtte európai zenét tanítottam Magyarországon. Csekély ösztöndíjam volt, amit többször is meghosszabbítottam. Olyannyira belemerültem az indiai zenébe, hogy majdnem letelepedtem Indiában, aztán rájöttem, hogy nekem a saját dolgomat kell csinálnom. 1994-ben tértem haza, akkor kezdtünk el komolyan dolgozni Kornéllal, először egy táncszínházi produkció kapcsán. A közös komponálásból, improvizálásból alakult ki a duónk.
HK: Tulajdonképpen 1998-tól működünk, amikor Zoli Mirrorworld kvartettje - a szaxofonos Dresch Mihállyal és a gitáros Juhász Gáborral - megalakult. A felállás mára megváltozott: most Borbély Mihály szaxofonozik és Lukács Miklós cimbalmozik a zenekarban.
MN: Amikor belekezdtek, sejtették, hogy mély vízbe ugranak ?
HK: Hogyne, hiszen ez a fajta etnodzsessz nálunk abszolút kísérletinek, felderítetlennek számított.
LZ: És hát duóban játszani rettenetesen nehéz. Ugyanakkor kifejező is, mert ez a forma egy stabil, poláris rendszer. Fokozott jelenlétet igényel - itt, Párizsban legalább három órát dolgoztunk a koncert előtt a hangzáson, a technikai beállításokon is.
MN: A Jazzycolors a kulturális sokszínűség jegyében, nem pedig a kereskedelmi "örömzenélés" szándékával jött létre. Hogyan látják, mit lehet ebből kihozni?
HK: Egy példával élnék. Az egyik legnagyobb amerikai sztár, Charles Lloyd a társaival végig a függöny mögött állt, amikor egy olasz fesztiválon játszottunk. Kérdeztük, mi tetszett benne? Az újszerűsége, felelték. Azelőtt ez fordítva volt: mi figyeltük, hogy merre tartanak. Régebben az afrikai és az indiai zene felé nyitottak, most Európa és a Balkán zenéje van soron. Keresni kell az új hangzásokat, folyama-tosan újulni kell. Hál' isten, ez a szemlélet mára teljesen elfogadott. Ezt bizonyítja, hogy a Jazzycolors Daniel Humair, a fantasztikus dobos védnöksége alatt működik.
LZ: Tavaly a nantes-i dzsesszfesztiválon jártunk a Mirrorworld kvartettel. Szabadtéren játszottunk, hatalmas tömeg előtt a szitáló esőben. Didier Lockwood dzsesszhegedűs égisze alatt zajlott a fesztivál, mellesleg a dzsesszhegedű francia találmány. ' mutatott be minket a közönségnek, és az a személyes megtiszteltetés ért, hogy az utolsó nap felhívott a színpadra, és duóban játszhattam vele.
MN: Ön két speciális hegedűn játszik felváltva - ha jól tudom, mindkettő kuriózum.
LZ: A kétnyelű hegedű egy prototípus, amiből még kettő van a világon. Egy katalán hegedűkészítő műve, aki Aragona mellett egy kis faluban lakik. Régi ismerősöm, még Indiában álmodtuk meg ezt a hegedűt, amit aztán Barcelonában épített meg. A "normális" hegedűm pedig egy dzsesszhegedűre átalakított öthúros hangszer.
MN: Párizs után merre, hogyan tovább?
LZ: Az amerikai dzsessz legendás alakjának, Steve Colemannak a zenekarával turnézunk Franciaországban, Olaszországban, Svájcban, Németországban, és Budapesten is fellépünk. Tavaly, amikor a Trafóban járt, kiválasztott négy magyar zenészt: Borbély Mihályt, Lukács Miklóst, Winand Gábor énekest és engem.
HK: Számomra is izgalmas időszak jön, hiszen a napokban jelenik meg Amerikában egy oktató DVD-m. Ez az első ilyen jellegű munkám, úgyhogy kíváncsian várom a fogadtatását.
MN: Mi kell ahhoz, hogy a magyar dzsesszzenészek a nemzetközi élvonalba kerülhessenek?
HK: Nem ülünk ölbe tett kézzel. Létrehoztuk a Magyar Jazzművészek Társaságát. Tizenhárom művész alakította meg ezt a szövetséget, amely kábé hatvan zenészt tömörít. Felállítottunk egy szakmai menedzsmentet, s tavaly létrehoztuk a Colombus dzsesszklubot, melynek műsorán eddig közel háromszáz produkció szerepelt. Mi szerveztük az Örömkoncertet - harmincezren nézték és tizenkét ország tv-csatornája közvetítette. És hasonló léptékű rendezvényekre készülünk jövőre is. Igazán abban látom a problémát, hogy a dzsessznek kicsi a publicitása Magyarországon. Sokkal több embert érdekelne, mint ahányhoz eljut. Nincs más lehetőség: a kortárs európai dzsessz és improvizatív zene népszerűsítése érdekében össze kell fognunk.
Párizs, november 17-18.
