1986, a DV8 "fizikai színház" létrehozása óta alaposan átforgatta a kortárs tánc hagyományait. Most Just for Show című új előadásával turnézik. A magyar bemutató (Trafó, december 8-10.) alkalmából hívtuk fel Londonban.
Magyar Narancs: Pszichológusnak készültél; hogy lettél mégis koreográfus, színházi provokátor?
Lloyd Newson: Tisztázzuk először, mit takar a provokátor kifejezés, aztán meg a koreográfus, mert ezek nagyon különböző dolgok. A provokáció nem szándékos, a koreográfus szót meg nem szeretem, mert az elmúlt években meglehetősen limitált jelentése lett. Inkább színházi rendező vagyok, és ennek a munkámnak a része a darab megírása meg a koreográfia készítése is. Ami pedig a provokációt illeti, mindössze annyi a bűnöm, hogy dolgozom, de olyan témákkal, amelyek gyakran elbizonytalanítanak, vagy szorongást keltenek bennem. Az abortuszról, a vallásról, a szexről, az AIDS-ről való beszélgetést már akkor is gyakran provokációnak érzi az ember, ha a barátaival beszélget róla.
MN: Húsz éve vagy a DV8 rendezője. Miben változott a társulat azóta?
LN: A kezdetekben nagyon dühösek voltunk, és fizikailag veszélyes dolgokat műveltünk a színpadon, aztán a kilencvenes években ettől kicsit eltávolodtunk, és egy természetes folyamatnak köszönhetően poétikusabbak lettünk, több szöveg került a darabokba, meg persze kevésbé vagyunk veszélyesek önmagunkra. A po-litika egészen személyes dolog a számomra, de úgy tapasztaltam másoknál, hogy ezt sem könnyű úgy kezelni, hogy ne a világ legnaivabb színháza süljön ki belőle. A Budapesten bemutatandó munkámban az új világ illúziói érdekeltek, az őszinteség és a hazugságok, mit rejtünk el, miben tudunk hinni és mi a valóság ehhez képest.
Általában próbálok olyan problémákat találni a jelenben, amelyek hatással vannak az életemre, a problémák mélyebb feltárásában pedig az motivál, hogy kicsit megváltoztathassam a szabályokat. Angliában a nyolcvanas években korlátozták a homoszexualitás úgynevezett pozitív megjelenését a médiában, így a Strange Fish című darabban a barátság intimitását állítottam a középpontba. Az Enter Achilles című előadásban a férfi és a kocsma témáját dolgoztam fel, mert akkor azt gondoltam, hogy ez a viszony segít megérteni az angol kultúrát. Jelenleg pedig a vallás érdekel, amely az egész Földön óriási kérdés. Mindenkit arra szólítanak fel ugyanis, hogy bánjon tisztelettel a vallással és a vallásos érzületű emberekkel, holott maga a vallás nem bánik tisztelettel más vallásokkal, a nőkkel, a homoszexuálisokkal vagy a nem hívőkkel. Nem tudom, Magyarországon van-e erről diskurzus jelenleg, de Londonban sürgetővé vált a kérdés, hiszen elkezdtek bombákat robbantani a városban.
A DV8 egyébként nem tervez előre öt-tíz évekre, meg nem dolgozunk fel például Sztravinszkijt, hanem mindig az jelenik meg a darabokban, ami engem foglalkoztat aktuálisan, és ettől lesz élő az egész.
MN: Van különleges módszered a darabok felépítésére?
LN: Maximum a káosz, de tényleg. Különféle feladatokkal állok elő, amikre a szereplők vagy szóban, vagy mozgásban improvizálnak, és utána az már egy hosszabb folyamat, amíg megírom a darabot az ötletekből. Minden projekthez alapos előzetes kutatást végzek, és sokszor évekig eltart, amíg összeáll a tánc, a technika, a videoprojekt meg minden. Aztán mindig meglep, ha sokan kíváncsiak a darabokra, mert a siker nincsen benne a fejemben, még az előadások alatt is gondolkodom, hogyan lehetne valamit jobban megcsinálni.
MN: Mit tanácsolnál a magyar közönségnek, hogyan nézze ezt az előadást?
LN: Régen jártunk Budapesten (1992-ben, a PeCsában - a szerk.), nem nagyon ismerem a közönséget, de arra kérném őket, hogy fogadják el ezt a társulatot olyannak, amilyen, s próbálják magukat megtisztítani az előítéletektől. Sokszor egyébként azért nem néznek az emberek táncszínházat, mert a klasszikus darabokat ismerik, és azok a leghomályosabbak, ezért elveszik a kedvüket. Azt javaslom, hogy először inkább nézzenek meg minket.
MN: Kikkel dolgozol az új darabban?
LN: Két ember van az előző darabomból, a többiek újak. Ide olyan emberek kellettek, akik "jól néznek ki", plusz több mint táncosok, mert beszélniük, színészkedniük is kell. Minden produkcióhoz újabb embereket keresek, akiket alkalmasnak tartok az adott munkára. A Cost of Living című produkcióhoz például, amelynek a filmes verzióját is elkészítettük (Living Costs, 2003), olyan szereplők kellettek, akik "mások": például nincs lábuk vagy nagyon kövérek, de volt benne egy nyolcvanéves nő is.
MN: A film mindig fontos része nálatok a munkafolyamatnak.
LN: A film kell mint dokumentáció, mert a darab eltűnik abban a pillanatban, ahogy befejeződött. Másrészt meg több mint egy felvétel, mert önmagában is egy alkotás. Erről a show-ról nem készül film, mert ott nem érné el ugyanazt a hatást, mint a színpadon.
