Magyar Narancs: Milyen megterhelést jelentett számodra Mike Leigh-vel dolgozni?
Katrin Cartlidge: Következetesen, hovatovább időrendben forgattunk. Először vettük fel a 80-as éveket, ami flashbackként jelenik meg a filmben, csak azután a 90-es éveket. Mike Leigh hajlamos rengeteget improvizálni, de lehetetlen letéríteni a következetességről, így egy színész addig nem is nagyon tudja, mi fog történni, míg annak szerinte el nem jön az ideje. Elég sokára. Nagyon fontos neki a következetesség. Ami egy korai beállításban történik, az biztosan kihat a későbbi szekvenciákra. Szigorúan időrendben dolgoztunk.
MN: Az Inside Stories - Diaries of Britsh Film-Makers at Work (Színfalak mögött - Brit filmesek munka közben) című könyvben leközöltél egy rövid naplórészletet. Az úgynevezett Leigh-országról áradozol. Meg tudnád pontosan határozni, milyen is az?
KC: Leigh munkastílusa egyedi, és ahányszor elmagyarázom, annyiszor értik félre. Ahol ő dolgozik, az egy külön ország, külön planéta. Nem hasonlít a Marsra, bár sokkal nehezebb odakerülni. A színészek Mike-kal közösen alakítják ki a karaktereket. Nem ad a kezedbe egy forgatókönyvet, hogy abból tudd meg, milyen is a film, pláne mi a szereped benne. Egészen máshogyan működik nála minden. Ha beleegyezel egy Mike Leigh-filmbe, a teljes alárendeltségre vállalkozol. Semmit sem tudsz előre. Viszont több hónapot töltesz azzal, hogy kialakítasz egy fiktív karaktert, egy fiktív háttérrel, fiktív élettel. Tiszta improvizáció az egész. Hónapok múlnak el, és egy kamera sincs még a láthatáron. Egyre valósabbak lesznek a karakterek, együtt élnek veled, s te az életed egy hosszabb szakaszában együtt élsz velük. Ezt nevezem Leigh-országnak. Mentálisan ez egy külön világ. Vízum kell hozzá. Nyilvánvalóan egy csomó tapasztalatom rejlik a végtermékben, de kimondottan nem a saját életemből valók. Belefolyik, amit más élt meg, amiről hallottam, amit megfigyeltem máson. Az együttműködés kezdetén még nincsenek karakterek. A karakterek a munka során születnek. Tehát nem én választottam, hogy most Hannah vagyok, és nem Annie, hiszen egyikük sem létezett még, amikor nekifogtunk. Mike irányít, de nincs sok blablabla, hogy tedd ezt, és csináld azt. Felejtsd el, ez nála nem fordul elő. A karakterek viták, improvizációk és kitalálások útján születnek, közösen Mike-kal. Így minden egyes karakter pont annyira egyedi, mint a színész, aki eljátssza. Nem mondja neked senki, hogy milyen legyél a kamera előtt. Mike Leigh-n kívül senki nem dolgozik ebben az iparban ilyen stílusban. S eztán jön még a vágás. Mike-nak van egy nagy ollója, tudod. Eltűnik egy időre, majd ott a kész film. Nem egészen az, mint amire számítottál, de örömmel vállalható.
MN: Mesélj a két lányról!
KC: A múló idő nyertesei. Gazdagító érzés az öregedés. A 20-as éveinkben duzzadunk a sok energiától, de nem szükségszerűen tudjuk jól használni. Hiányzik még a bizalom, s ami ezzel jár, a valódi, az egészséges önbizalom, hogy életünket lazábbra vennénk. Sok ember van így. Úgy érzik, nem azt teszik, amit szeretnének, nem ott vannak, ahol lenni kéne. Nincsenek megelégedve a kapcsolataikkal. Idővel enyhül ez, a népek elfogadják az életüket. Gazdagabb leszel, ha nem pörögsz feszt, mint a búgócsiga. Úgy érzem, Hannah és Annie akkor kezdik megérteni saját magukat, amikor a 90-es években találkoznak. Már veszítettek valamit az élességükből, a nemtörődömségből, így ekkor már egy érettebb, lehiggadtabb alapállásból tudnak új kapcsolatokat teremteni. Ez már egy kis haladás.
MN: Találkoznak ők még egyszer az életben?
KC: E film nemcsak egy utazás a 80-as évekből a 90-es évekbe, hanem elmondja egy hétvége történetét. Két ember meséje, akik egyszer nagyon közel álltak egymáshoz, és ezt igyekeznek megmenteni a jelen számára. Szerintem ezután a hétvége után a kapcsolatuk sokkal erősebb, mint előtte. A film vége viszont nyitott. A közönség eldöntheti, találkozik-e még egyszer a két nő, túléli-e barátságuk ezt a kalandot. Szerintem van még remény, bár Két angol lány 2. vagy 3. aligha lesz.
MN: Te hogy éltél a nyolcvanas években?
KC: Igen frusztrált évtized volt, az élet minden aspektusában. Nem tehettem azt, amit szerettem volna. Úgy éreztem, nem tisztelik a tehetségemet. Jóval kevesebb pénzt kerestem, mint ma. Kapcsolataim reménytelenek, hasznavehetetlenek voltak. Rendszerint olyan krapekba voltam szerelmes, aki nem sok jót tett velem, és ezek a kapcsolatok tiszta katasztrófákban végződtek. 1961-ben születtem, tehát ´91-ben lettem harminc. Nagyon jól emlékszem rá, hatalmas megkönnyebbülést éreztem a 30. születésnapomon. Nem mintha felnőttem volna végre, ellenkezőleg. Úgy éreztem, hála istennek soha nem kell felnőttnek lennem. A húszas éveimben mindig egyre több felelősséget akartam vállalni, ugyanakkor lehetetlennek éreztem, hogyan is bírnék megbirkózni az egésszel. Tisztára hervasztó érzés volt. Nos, most már a 40-et várom, az még jobb lesz. Már elfogadom a dolgokat, és mindennek viszonylag nyíltan vállalom a következményét. Az ötvenről még nem nyilatkoznék.
MN: A naplódban (Inside Stories...) olvastam, hogy nem nagyon gazdagodtál meg a munkádból. Bocs, de ez elég hihetetlenül hangzik.
KC: Nem ám, és ez nem is változott azóta. Nézd, a gond az, hogy ha jól szeretnék keresni, kénytelen lennék olyan munkát vállalni, amit nem szeretnék. Ez igen személyes ügy, de én tényleg nehezen szegődnék el valami olyan produkcióba, mint a Véres kés 4. Szükséges, hogy higgyek egy projektben. Legalább érezzem a lehetőségét, hogy érdekes vállalkozásról lesz szó. Nem mindig jön be, de ha valami oknál fogva megnyer valami apróság, akkor megyek ezerrel. Azok a filmvállalkozások fizetnek nagyon jól, amelyeket nem annyira kedvelek. Ilyen az élet, legalábbis az enyém. Tartok tőle, nagyobb változás már nem is várható. A jövő héten lehet, hogy kitöltök egy lottót.
MN: Forgattál már szinte mindenhol Európában.
KC: A Két angol lány után New Yorkban dolgoztam egy fiatal filmrendezővel, Lodge Kerragennel. Független film, franciák pénzelték. Tehát nagyon európai íze van az egésznek. Volt, amikor Finnországban forgattam. Csodálatos élmény volt, előre köszöntek a rénszarvasok, és akciós vodka is kapható, egy hónapig forgattunk Helsinkiben, egy hónapot Máltán a melegben. A filmográfiámban viszont nem szerepel ez a film. Már a címét sem tudom, valami baj lehetett, mert sosem került moziba. Még én sem láttam, de így legalább mondhatom, hogy Finnországban is vannak tapasztalataim. Berlinbe is el kéne jönni egyszer forgatni. Mellesleg vannak magyarországi kapcsolataim is, üdvözlöm Tóth Barnabást, remélem, olvassa a Narancsot. Szeretek más országok filmkészítőivel együtt dolgozni, vonzanak az idegen kultúrák. A jó filmkészítésnek ugyanakkor van egyfajta univerzalitása, aminek semmi konkrét köze nincs egy országhoz, csakis a művészethez kapcsolódik. Tehát ha adódik lehetőség ilyen irányban, ha valakivel együtt tudok dolgozni, aki egy nekem idegen országból való, akkor kapok rajta, mennék akár Odesszáig vagy Szingapúrig.
MN: Hogyan került hozzád az Eső előtt forgatókönyve?
KC: Az Eső előtt egy részét Angliában forgatták. Volt egy angol producere. Látott engem a Mezítelenülben. A cannes-i fesztiválon ismertük meg egymást. Megtudta, mennyire nem (csak) olyan vagyok, mint Mike Leigh filmjében. Gondolom, azért más munkáim is hatottak rá. Így összehozott Milcho Manchevskivel. Ment minden, mint az expresszvonat.
MN: Mesélj a Hullámtöréssel kapcsolatos élményeidről! Hisz ez a film eléggé elütött Lars von Trier korábbi filmjeitől.
KC: A Hullámtörésnek csodálatos forgatókönyve volt. Ismét csak Cannes-ban történt, ahol találkoztam a dán producerrel, aki kezembe nyomta a könyvet meg egy hideg kólát. Addig, bevallom, soha nem is hallottam Larsról, igaz, kólát se nagyon ittam. Angliában nem nagyon mutogatták addigi filmjeit, így nem ismertem a munkásságát. De még ott, Cannes-ban elolvastam a könyvet, és rá két napra már repültem is Dániába találkozni vele meg az északi fénnyel. Odaadták a Kingdom sorozatot kazettán, hihetetlen, ez az ember egy zseni. Eltökéltem, hogy én ezzel a fenoménnal feltétlenül akarok dolgozni. Megtudtam tőle, hogy élete fordulópontjához ért. Addig kizárólag a technikai oldalról közelítette meg a filmjeit, de már tökig volt a technikával, félt, hogy megöli. Valójában a színészek, még inkább a színésznők érdekelték. Teljesen más útra akart térni. Fantasztikus, gondoltam, annál is érdekesebb lesz az együttműködés, ha ez az ember majd a szemem láttára váltja meg az életét. A Hullámtörésben Lars mindent elkövetett, hogy közvetlen kapcsolatba kerüljön a színészekkel. Még a forgatókönyvet sem kezelte bibliaként, hanem megadta a teljes szabadságot, tessék bátran improvizálni. Én azt nagyon bírok. Lehetővé tette, hogy a színészek egymás közt is kialakíthassanak egy csodálatos atmoszférát. Egyedi tapasztalat volt, mondhatom, de túléltem. Sose halok meg.
Nagy Elisabeth
(Berlin)
Inside Stories - Diaries of British Film-Makers at Work; Ed. by Duncan Petrie, British Film Institute, London, 1996
