Magyar Narancs: Úgy tűnik, az európai középosztály nyavalyái egy életre ellátták témával. Miért ez a ragaszkodás?
Michael Haneke: Mert ez az egyetlen miliő, amelyet jól ismerek. Minden, amiről írok, összefügg a személyes élményeimmel, de azért igyekszem nem a saját hasfájásaimról filmet készíteni.
MN: Egy hazai kritikusa azt írta önről, hogy az európai moziban Haneke filmjeiben mérik a leghidegebbet.
MH: A lehető legobjektívebben, legelfogulatlanabbul próbálok filmet készíteni. Törekszem arra, hogy a lehető legkisebb mértékben befolyásoljam a közönséget. Talán ezt a tárgyilagosságot érzik sokan szokatlannak, idegennek, vagy ahogy említette, hidegnek.
MN: Nem túl szigorú a szereplőivel?
MH: Túl sok hazug film készül mostanában, úgyhogy a mozinak talán nem árt néhanapján egy kis kompenzáció.
MN: A Funny Gamesről azt nyilatkozta, hogy tulajdonképpen a hagyományos thriller paródiájának szánta. A Rejtélyben ismét visszatér a thriller eszközeihez.
MH: Számomra a thriller olyasmi, mint a cipőkanál. A cipőkanál a cipő felhúzásában segít, a thriller feszültsége pedig abban, hogy a néző belehelyezkedjék a filmembe. Egyébként, bár kétségtelenül remek csiriz, egyáltalán nem ragaszkodom a thrillerhez, az eddigi filmjeim közül is csak a Funny Gamest nevezném annak, és persze jóval kisebb mértékben a Rejtélyt. Isabelle Huppert mondta egyszer, hogy Hitchcock és Robert Bresson keverékének érzi a filmjeimet, és nem tagadom, nagyon hízelgőnek tartom ezt a megállapítását. Semmi rendkívüli nem történik a Rejtélyben, szerintem ez egy nagyon is realisztikus sztori. Ha egy filmes veszi a fáradságot, hogy pontosan megfigyelje az emberi viselkedést, és nem fél attól, hogy szépítgetés nélkül bemutassa, amit látott, az mindig úgy fog kinézni, mint egy élveboncolás.
MN: Melyik a kedvenc Bresson- és Hitchcock-filmje?
MH: Számomra a filmek filmje, aminél nem ismerek jobbat, Bresson Vétlen Baltazárja, de nagyon szeretem a Lancelot, a Tó lovagja című moziját is. Ezzel szemben Hitchcocktól egyet sem tudnék kiemelni, valamennyi filmjét mesterműnek tartom. Bresson látszólag szöges ellentéte Hitchcocknak: a teljes objektivitásra törekszik, semmi sem áll távolabb tőle, mint hogy befolyásolja a közönséget.
MN: Az év elején operát rendezett, amely elég ellentmondásos fogadtatásban részesült.
MH: Az enyhe kifejezés! A premieren egész egyszerűen elszabadult a pokol. A párizsi operaház főintendánsa azt mondta, hogy 30 éve áll az opera élén, de ilyet még nem tapasztalt. A közönség egyik fele fújolt, a másik fele lelkesen bravózott. A hagyománytisztelő operabarátok nehezen viselték, hogy Mozart Don Giovanniját egy modern párizsi irodaház huszadik emeletére helyeztem át, a fiatalok viszont el voltak ragadtatva.
MN: Mi következik?
MH: Jelenleg két filmen dolgozom: egy németen, amely a náci generációval, és egy francián, amely az öregkorral, az emberi test szétesésével járó megalázottsággal foglalkozik. Szívderítő téma mindkettő!
rejtély
Rájár a rúd a francia középosztályra. A jól nevelt polgár félelmei olyan rendszerességgel tűnnek fel a mozivásznon, mint Luc Besson taxijai vagy Jean Reno, amint kedves szokása szerint éppen lemegy kutyába. Bár a választék sokszínű, és a finom tapintású, bézs krízisektől az érdes-durva válsághelyzetekig a francia mozi számos segédeszközt kínál az önvizsgálathoz, egyik sem olyan hatásos, mint a Haneke-féle terápia. Akár a kétlaki (osztrák-francia) mester legjobb filmjei, kezdetben a Rejtély is azt ígéri, hogy biztonságos távolságból leshetünk bele a szomszéd magánszférájába, s kedvünkre gyönyörködhetünk a polgári ruhásszekrényekbe rejtett csontvázakban. Haneke jól tudja, hogy a helyszínek és a szereplők hétköznapisága csak növeli a leselkedés élvezetét, s manapság egy értelmiségi házaspár nappalija és az ott zajló szóváltások is lehetnek olyan egzotikusak, mint a minden színben és méretben kapható filmes katasztrófák. Ahogy mindig, Haneke színészválasztása most is kifogástalan: Juliette Binoche és Daniel Auteuil máig sem játszotta szét annyira magát, hogy ne telne a tartalékaikból egy teljesen átlagos házaspár megszemélyesítésére, amelyet néhány neki címzett, az élete legjelentéktelenebb pillanatait rögzítő amatőr videofelvétel is képes kizökkenteni a mindennapok biztonságából. Az ismeretlen által küldött felvételek és az azo-kat kísérő gyerekrajzok tipikus thrillerhelyzetet teremtenek, a fokozódó nyomás alatt egyre ijedtebben és agresszívebben viselkedő polgártársak kukkolása azonban nem jár együtt a thrillerekre jellemző szórakoztató izgalommal. A vergődés látványa idővel már csak azért is kellemetlen, mert Haneke nem ajándékozza meg nézőit a kívülállás fölényével. A kukkolás élvezete, az igazságtevés elégtétele a kezdeti ígéretek ellenére még sincs benne a jegy árában, s mire feleszmélünk, hogy a kandi kamera rossz oldalán foglaltunk helyet, már rég nem a thriller képsorai, hanem saját bűnlajstromunk tételei peregnek a mozivásznon.
A Budapest Film bemutatója
