Magyar Narancs: A Kultúrház nagyon tág kultúrafelfogásába a művészet mellett a testkultúrától a kulináriáig szinte bármi belefér. Ez a műsor készítőinek koncepciójából vagy a megrendelői igényből fakad?
Erdős Gábor: Kevés dolog van a Kultúrházban, ami pontosan úgy maradt, mint amikor elkezdtük, de az nem változott, hogy a műsor kultúrafelfogásában mindennek helye van, ami nem politika, élsport és magas tudomány. Az m2 életre galvanizálásának az elhatározásakor tudatos vezetői döntés volt, hogy a csatorna a tudás - a távoktatás, ismeretterjesztés - mellett a kultúra terjesztője is legyen. Rudi Zoltán tévéelnök 2004 augusztusában azt mondta Baló Györgynek, az akkori kulturális igazgatónak, hogy erre dolgozzunk ki koncepciót, és megígérte, hogy az ésszerűség határain belül minden feltételt biztosítanak a megvalósításához. Az ekkor leírt elképzeléseim körülbelül azt tartalmazták, amivel aztán novemberben el is indultunk. Kiszámoltuk, hogy mindehhez minimálisan milyen személyi és infrastrukturális feltételek kellenek - mennyi kamera- és vágásidő, hány ember és számítógép stb. -, és megkaptuk azt, amit kértünk. A Kultúrház úgy indult, ahogy az egy normális televízióban szokás. A koncepció, amit leírtam, maximálisan összetalálkozott az igénnyel.
MN: Az is jól érzékelhető, hogy a Kultúrház - néha tán túlságosan is - tartózkodik a televíziós kulturális magazinok hagyományos felépítésétől, attól, hogy minden adásban legyen egy-egy színházi bemutató, filmpremier, kiállítás, új könyv, hangverseny stb.
EG: Tudatosan igyekszünk távol tartani magunkat ettől, és így alakítottuk ki a Kultúrház karakterét. Egyébként indultak olyan kulturális műsorok is a Magyar Televízióban Bence Ottó új kulturális főszerkesztő kezdeményezésére, mint a Művésznegyed és a Feszty-körkép, amelyek eligazítást adnak az aktuális művészeti eseményekről. És az m2-n hétköznaponként este fél 7-től fél 8-ig futó műsorunkban mi is beszélünk aktualitásokról, viszont az m1-en, az Este után látható műsor tematikáját csak nagyon ritkán határozzák meg efféle események - ilyen kivétel volt például Nádas Péter vagy Spiró György új kötetének a megjelenése. Nagyon nem akarjuk, hogy "leltárrá" váljon ez a műsor.
MN: Nincs benne leltár, de - az egyik műsorvezető, Galamb egy-egy kiszólásától eltekintve - nincs benne kritikai hang sem. Persze, nagyon kényes dolog a tévében kritikát adni, de nem is gondolkoztok rajta?
EG: Sok mindennel elégedett vagyok a Kultúrház kapcsán, ez viszont egy olyan érzékeny pont, amivel nem. Gondolkodunk is azon, hogy mit lehetne ezzel kezdeni. Én boldogan csinálnék a jelenleginél sokkal kritikusabb, szubjektívebb hangvételű műsort is. De ebben a struktúrában és abban a szerepben, amit most mi játszunk a Magyar Televízióban, tehát hogy minden este kiemelt műsoridőben megjelenünk az m1-en, ennél több nehezen engedhető meg. Minden televízió úgy működik, hogy egy adott műsorsávban a hét minden napján egy bizonyosfajta műsorral kell találkoznia a nézőnek, és így nem engedhetjük meg magunknak, hogy az egyik napon kritikus adást készítsünk, máskor meg másmilyet, azt meg pláne nem, hogy hétfőtől péntekig mindennap ezt tegyük. Ezzel együtt azonban a Kultúrház Extrában - ami arra van kitalálva, hogy hosszabb terjedelemben tudjunk értelmesen beszélni bizonyos dolgokról - kifejezetten törekszünk arra, hogy különböző álláspontokat képviselő emberek találkozzanak.
MN: Számomra erőltetetten bulvárosnak hat, ahogy a műsorvezetők egy-egy hangzatos mondattal indítják a műsort, aztán köszönnek. Ez így van kiadva nekik?
EG: Egy tévéműsort így kell elkezdeni. Olyasmivel, ami felkelti a figyelmet. Lehet, hogy ez számodra megmosolyogtató vagy bulváros, de azt gondolom, bocsánatos bűn. Az emberek általában akkor néznek oda, akkor kapják fel a fejüket, ha meghallanak egy ilyen mondatot. Persze előfordulhat, hogy az első mondat nagyobbat durran, mint ami aztán lesz belőle, de ha el akarjuk adni a portékát, fel kell dicsérni az elején. Különben a világ minden televíziójában így van, először mondanak valami érdekeset, aztán köszönnek - már ha egyáltalán köszönnek.
MN: Mit tesztek azért, hogy a főváros mellett a vidék is megfelelően reprezentálva legyen?
EG: Ez nagyon nehéz kérdés. Nem akarom a felelősségünket csökkenteni, de sajnos az egész országra, az összes médiumra és televízióra jellemző a Budapest-centrikusság. Elfogadom, hogy a közszolgálati televízió felelőssége nagyobb, és gondolkodunk is, hogyan lehetne ezen változtatni, de olyan jelentős személyi és anyagi konzekvenciái lennének egy állandó vidéki hálózat kiépítésének, hogy be kell ismernem, ezt most nem bírjuk megcsinálni. Arra viszont nagyon ügyelünk, hogy ott legyünk, ha valahol valami fontos történik. Sok erőfeszítést és pénzt igényel, de mindenképp elmegyünk a soproni VOLT Fesztiválra, a győri Mediawave-re, a pécsi POSZT-ra, a miskolci operafesztiválra és hasonló rendezvényekre. És még valami. Úgy látszik, a mi kultúrafelfogásunk működik a vidéken élők számára is. Nézőink között arányaiban több a falusi, mint az ország lakosságában.
MN: Milyen nézettségi adatai vannak a Kultúrháznak?
EG: Már az m2-n is a magyar felnőtt lakosság több mint fele találkozott a Kultúrházzal. Az m1-en pedig bebizonyosodott, hogy a kulturális műsor és a nézetlenség nem szinonimái egymásnak. Televíziós eszközökkel csak ritka és kivételes alkalmakkal lehet olyan produkciót létrehozni, amelyért cserébe megéri lemondani a nézőkről. Nekünk az a dolgunk, hogy minél több embernek mondjunk valami értelmeset, és ez most már egy éve folyamatosan sikerül. És nem is kellett hozzá feltalálni semmit: korszerű televíziós eszközökkel dolgozunk. Napról napra százezrek nézik a műsort, és volt olyan is, amit több mint négyszázezren láttak. Kultúra ilyen mennyiségben, ilyen folyamatosan, ilyen frekventált időben a Magyar Televízióban még soha nem kapott teret. És olyat produkált a műsor, amit a nézettség mérése óta a közszolgálati tévé nem tudott: fiatalabb nézőket nyert meg, mint amilyenek ezt a műsorsávot korábban nézték. Nem "csak" arról van szó, hogy reklámszempontoknak kell megfelelni, és ezért kellenek a fiatalabb nézők. Természetesen meg kell tudni szólítani a 60 év fölöttieket is, olyan műsort kell csinálni, ami őket sem riasztja el. De ha egy televízió nézőiből a 60 felettiek túlreprezentáltak, és alacsony a 13-29 közöttiek aránya, akkor annak a csatornának egyszer csak elfogynak a nézői. Aki viszont úgy nő föl, hogy soha nem kapcsolt rá a Magyar Televízióra, az később se nagyon fog, vagy legalábbis kisebb eséllyel, hiába lesz egyszer negyvenéves. Éppen ezért a Magyar Televízió természetesen több kísérletet is tesz, hogy ezeket a nézői rétegeket különböző műsoraiban megszólítsa. A Kultúrháznak ez sikerült: fiatalabbak a nézői, mint a műsorsávjának korábban, és ráadásul még többen is vannak. Büszke vagyok erre a műsorra, és azokra, akikkel együtt csináljuk.
