Mindig bizarr - Juliette Binoche színésznő

  • Kriston László
  • 2006. április 27.

Film

Az angol beteg, a Végzet, A lét elviselhetetlen könnyűsége, a Csokoládé sztárját most Michael Haneke Rejtély című filmjében láthatjuk.

Az angol beteg, a Végzet, A lét elviselhetetlen könnyűsége, a Csokoládé sztárját most Michael Haneke Rejtély című filmjében láthatjuk.

*

Magyar Narancs: Egy év alatt két rendezőjéhez tért vissza, Anthony Minghellához és Hanekéhez.

Juliette Binoche: Ha közel érzek magamhoz egy rendezőt, és szeretem mint embert, miért ne próbálnánk meg újra? Amikor színésznőnek készültem, színtársulatban akartam dolgozni, hogy egy csoport tagjaként utazhassak. Kiváló módja ez annak, hogy újra létrehozz egy családot magad körül. De a filmek kiragadtak ebből a környezetből. Nagyon hiányzik a közösség. A filmezés jóval egyénibb. Csak a galaxis egy része akartam lenni, de én lettem az önálló csillag. Hiába dolgozunk ismét együtt, minden film külön fejezet, így más a kapcsolatunk is. A második alkalommal André Techiné például egy szót sem szólt hozzám, holott az első filmnél állandóan magyarázott valamit. Meglepő, amikor azt látod, hogy új munkamódszerhez kell alkalmazkodnod a már megismert, megkedvelt rendezővel. Hiba bármit is elvárni.

MN: Hogyan reagált a Rejtély történetére?

JB: Amikor elolvastam a forgatókönyvet, láttam, hogy a film Haneke "kérdezős" tematikájába illeszkedik: ki kicsoda, ki mit tett és miértfelelős? Haneke úgy manipulálja a közönséget, hogy közben nem laktatja jól kompakt válaszokkal. A kérdéseken keresztül közli a mondandóját. A Rejtély kérdése: ön hogyan cselekedne, ha félelemmel kellene élnie? Márpedig ez bekövetkezhet bármelyikünk életében. Haneke nem old meg semmit helyettünk. Filmjei egy gondolkodási folyamat részei a néző számára is. Nekem mindenesetre hordoz némi reménysugarat: szembe lehet nézni a múlttal, a régi sérelmekkel, s ez utóbbiak felemlegetése hozzájárulhat a feldolgozásukhoz.

MN: Fejtörést okoz nekem, hogy az ön által játszott nőnek volt-e viszonya a főnökével?

JB: Ha elmondanám, csak elvenném az izgalmat a nézőktől. A Rejtély sokféle interpretációt vált ki. Mindenkinek egy kicsit másról szól.

MN: A történet szerint szörnyű következményei lehetnek egy kisgyerek egészen apró cselekedetének.

JB: Igen, nagyon erőteljes szimbólum; egy-egy tettünknek vagy szavunknak óriási ereje van, még ha nem tudatosan cselekszünk, akkor is. Át kell gondolnunk, hogyan szemléljük önmagunkat.

MN: Az ilyen sztorikra ugrik?

JB: Gyakran olyan asszonyokat formálok meg, akik életük egy pontján alagútba kerültek. A Három szín: Kék hősnője mindent elvesztett, Az angol beteg szereplője pedig egy barátját, ráadásul egy ismeretlen férfi haldoklik a szeme előtt. Semmi reményük nem maradt. Mélypontra kerültek, innen kell újrakezdeniük. A filmekben végletekkel van dolgunk, ott adódnak a fordulópontok. Régebben sokkal erősebben éreztem, hogy a filmjeimben van valami közös, de most már nem vagyok annyira szilárdan meggyőződve erről.

MN: Egyszer azt nyilatkozta, addig nem mutatja meg a gyerekeinek a filmjeit, amíg fel nem nőnek.

JB: Mert teljesen más, ha valaki a saját anyját látja oly sokféle lelkiállapoton keresztülmenni. A fiam tizenegy éves, a Félix és Rose-t és a Csokoládét már megnézte. Sok más filmet is látott, de addig nem akarom megmutatni neki a többi szerepemet, amíg nem kéri. Semmi kedvem rákényszeríteni a munkáimat. A kislányom még csak ötéves. ' ráér ezekkel.

MN: Magánélete csendes, a paparazzók békén hagyják. Hogyan érte el?

JB: Nem értem én el semmit. Csak élem az életem, a lehető legnormálisabb módon.

MN: Egyre gyakrabban játszik angolul. Jól boldogul?

JB: Egyszer egymás után forgattam több angol nyelvű mozit, és munka közben interjút kellett adnom az Elle magazinnak. Egy épkézláb mondatot nem tudtam összerakni franciául! Mert hirtelen elvágtak attól a közegtől, amelyben tartózkodtam. Trükkös helyzet. A hazámban egyesek megsértődnek ezen, mondván, milyen arrogáns dolog a részemről megjátszani a külföldi sztárt. Néha egészen összezavarodom a két nyelv határán.

MN: Miért lett színésznő?

JB: Miért? Miért élünk? És mik a valódi szükségleteink? Azt hiszem, gyerekként valamit nagyon ki akartam fejezni. Megosztani másokkal. Interakcióra vágytam. A színészet, a különféle szerepek eljátszása azt érezteti velem, hogy minden lehetséges. Mert egy szempillantás alatt teljesen át tudok változni. A színészlét értelme, hogy minden forgatási nap megtaláljuk az igazságot.

MN: Mindig színésznő marad?

JB: A "mindig" szó mindig bizarr. Néha úgy érzem, hogy más foglalatosság után szeretnék nézni.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.