Az ősi azték mondás szerint a halottak is meghalnak egyszer. Ezt és a „halottakról jót vagy semmit” alapul véve a Pixar valami igazán jóval rukkolt elő: egy halottakkal benépesített mesével, mely még azt is feledteti, hogy a vállalat atyja, John Lasseter épp a minap jelentette be, hogy hosszabb szabadságot vesz ki (mint kiderült, túlságosan is szerette ölelgetni a Pixar női alkalmazottait). Mr. Lasseter ölelő karjaitól szerencsére távol, valahol Mexikóban él egy a hamut is mamunak mondó ősöreg asszonyság; ő Coco, aki kábé kétszer annyi idős, mint Fredricksen bácsi a Fel!-ből. Nos, ez a film nem Cocóról szól. Hanem zeneszerető dédunokájáról, aki pechjére egy cipőszerető famíliába született bele megannyi életvidám, mexikói suszter közé, akiket csak egyvalami hoz ki a sodrukból: az az átkozott zene! Történt ugyanis, hogy egyik ősük, akit Coco kislányként papának szólított, bizony gitárral a kézben elkóborolt otthonról, hogy a család helyett a zenészéletet válassza. A gitárbűvölő dédunokának egészen a halottak birodalmáig kell mennie, a mexikói halottak napján hol máshol is lelhetne happy endre, mint egy rakás csontkollekció között. És itt, e színpompás túlvilágon gurultak csak el igazán az animátorok gyógyszerei: a világ egyik legjobb állása lehet másvilágrajzolónak lenni a Pixarnál. Minden szín és árnyalat megengedett, még az is, hogy Powell és Pressburger (végre egy magyar!) híres filmjének mennyországba vezető lépcsősorát is bekopizzák. És arról még nem is szóltunk, hogy a Pixar 19. filmje valójában a halottjainkra való emlékezésről szól. Olé!
A Fórum Hungary filmje
