Film

Csak Isten bocsáthat meg

  • Békés Bálint
  • 2013. szeptember 15.

Film

Sötétvörös, fénycsíkok szabdalta, hallszerű helyiségben vagyunk, belép Ryan Gosling, aki olyan szilaj méltóságteljességgel tud előremeredni, mint legutóbb talán a kora felnőtt Szimba.

Ahogy hősünk lassan nekiindul, thaiboxmeccsen találjuk magunkat, a nézőtéren kétes alakok álldogálnak, olykor papirosok csusszannak egyik kézből a másikba. Ám a sokirányú kocsizással feldobott jelenet hamar rövidre zárul, s a valószínűsíthető gengszterakciófilm helyett a kamera visszatér - úgy bő nyolcvan percre - a szilaj tekintetekhez.

Nicholas Winding Refn az a direktor, aki ma bármit megtehet, s szégyentelenül él is e lehetőséggel. Korai kézikamerás, hóttreál gengszterfilmjei után agyonstilizált, maníros, erősen blöffízű bármik forgatásába kezdett, miközben alaptémáját, a kitörést az erőszak világából, nos, megőrizte. Két évvel ezelőtti hollywoodi dobbantása, a Drive - Gázt! című gejl álnoir (úgyszintén a szótlan Goslinggal) még kínált valami alibicselekményt, de már nem bíbelődik ilyesmivel. A thaiboxtermet működtető hős, a fivére halála után bosszúra szomjazó anyatigris és a címszereplő Isten, vagyis az önbíráskodó thai rendőr, aki a hátából húzza ki kardját, hangsúlyozottan szimbolikus alak, nem valóságos figura. De a vörösben úszó szépséges kompozíciók és a szúrós tekintetű színészek nem mutatnak semmit, utóbbiak ráadásul hamar az önparódia területére is tévednek. Giccs keveredik itt öncélú és izzadságszagúan túlhabzó erőszakkal, miközben látomásoktól gyötört, megváltatlan főszereplőnk törekvését a jóra egy pillanatra sem lehet komolyan venni.

A Csak Isten bocsáthat meg kapcsán nem egy recenzens szól Bressonról mint a modellszerű színjátszás atyjáról, pedig a mai Refn rokonait inkább az olyan művek környékén kéne keresnünk, mint Quentin Dupieux debütfilmje, a homicid autógumit főszerepeltető Rubber - bár még az sem hazudik mély tartalmat oda, ahol annak nyoma sincs.

Forgalmazza a Vertigo Média

Figyelmébe ajánljuk

A képekbe dermedt vágy

Az Aspekt című feminista folyóirat társ­alapítója, Anna Daučíková (1950) meghatározó alakja a szlovák és a cseh feminista és queer művészetnek és a kilencvenes évektől a nemzetközi szcénának is.

Emberarcú

Volt egy történelmi pillanat ’56 után, amikor úgy tűnt: a szögesdrótot ha átszakítani nem lehet ugyan, azért átbújni alatta még sikerülhet.

Fától fáig

  • - turcsányi -

A Broke olyan, mint egy countrysláger a nehéz életű rodeócowboyról, aki elvész valahol Montanában a méteres hó alatt, s arra ébred, hogy épp lefagyóban a lába.

Kis nagy érzelmek

Egyszerű és szentimentális, de mindkettőt büszkén vállalja Baltasar Kormákur filmje. Talán az Előző életek volt utoljára ilyen: a fordulatok és a hősök döntései néha elég vadak, de sosem annyira, hogy megtörjék az azonosulás varázsát, az érzelmek őszintesége pedig mélységes hitelességet kölcsönöz a filmnek.

Nincs bocsánat

Az előadás Balássy Fanni azonos című kötetéből készült. A prózatöredékekből összeálló, műfajilag nehezen besorolható könyv a 2020-as években felnőtté váló fiatalok életkezdési pánikhelyzetéről ad meglehetősen borús képet.

Az individuum luxusa

  • Balogh Magdolna

Igazi szenzációnak ígérkezett ez a láger­napló, hiszen a mű 1978-ban csak erősen megcsonkítva jelenhetett meg a szerző magán­kiadásában, többszöri kiadói elutasítás és a publikálás jogáért folytatott 12 évnyi küzdelem után.