Film

Csak Isten bocsáthat meg

  • Békés Bálint
  • 2013. szeptember 15.

Film

Sötétvörös, fénycsíkok szabdalta, hallszerű helyiségben vagyunk, belép Ryan Gosling, aki olyan szilaj méltóságteljességgel tud előremeredni, mint legutóbb talán a kora felnőtt Szimba.

Ahogy hősünk lassan nekiindul, thaiboxmeccsen találjuk magunkat, a nézőtéren kétes alakok álldogálnak, olykor papirosok csusszannak egyik kézből a másikba. Ám a sokirányú kocsizással feldobott jelenet hamar rövidre zárul, s a valószínűsíthető gengszterakciófilm helyett a kamera visszatér - úgy bő nyolcvan percre - a szilaj tekintetekhez.

Nicholas Winding Refn az a direktor, aki ma bármit megtehet, s szégyentelenül él is e lehetőséggel. Korai kézikamerás, hóttreál gengszterfilmjei után agyonstilizált, maníros, erősen blöffízű bármik forgatásába kezdett, miközben alaptémáját, a kitörést az erőszak világából, nos, megőrizte. Két évvel ezelőtti hollywoodi dobbantása, a Drive - Gázt! című gejl álnoir (úgyszintén a szótlan Goslinggal) még kínált valami alibicselekményt, de már nem bíbelődik ilyesmivel. A thaiboxtermet működtető hős, a fivére halála után bosszúra szomjazó anyatigris és a címszereplő Isten, vagyis az önbíráskodó thai rendőr, aki a hátából húzza ki kardját, hangsúlyozottan szimbolikus alak, nem valóságos figura. De a vörösben úszó szépséges kompozíciók és a szúrós tekintetű színészek nem mutatnak semmit, utóbbiak ráadásul hamar az önparódia területére is tévednek. Giccs keveredik itt öncélú és izzadságszagúan túlhabzó erőszakkal, miközben látomásoktól gyötört, megváltatlan főszereplőnk törekvését a jóra egy pillanatra sem lehet komolyan venni.

A Csak Isten bocsáthat meg kapcsán nem egy recenzens szól Bressonról mint a modellszerű színjátszás atyjáról, pedig a mai Refn rokonait inkább az olyan művek környékén kéne keresnünk, mint Quentin Dupieux debütfilmje, a homicid autógumit főszerepeltető Rubber - bár még az sem hazudik mély tartalmat oda, ahol annak nyoma sincs.

Forgalmazza a Vertigo Média

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.

Árvák harca

A jelenből visszatekintve nyilvánvaló, hogy a modern, hol többé, hol kevésbé független Magyarország a Monarchia összeomlásától kezdődő történelmében szinte állandó törésvonalak azonosíthatók.