Ahogy hősünk lassan nekiindul, thaiboxmeccsen találjuk magunkat, a nézőtéren kétes alakok álldogálnak, olykor papirosok csusszannak egyik kézből a másikba. Ám a sokirányú kocsizással feldobott jelenet hamar rövidre zárul, s a valószínűsíthető gengszterakciófilm helyett a kamera visszatér - úgy bő nyolcvan percre - a szilaj tekintetekhez.
Nicholas Winding Refn az a direktor, aki ma bármit megtehet, s szégyentelenül él is e lehetőséggel. Korai kézikamerás, hóttreál gengszterfilmjei után agyonstilizált, maníros, erősen blöffízű bármik forgatásába kezdett, miközben alaptémáját, a kitörést az erőszak világából, nos, megőrizte. Két évvel ezelőtti hollywoodi dobbantása, a Drive - Gázt! című gejl álnoir (úgyszintén a szótlan Goslinggal) még kínált valami alibicselekményt, de már nem bíbelődik ilyesmivel. A thaiboxtermet működtető hős, a fivére halála után bosszúra szomjazó anyatigris és a címszereplő Isten, vagyis az önbíráskodó thai rendőr, aki a hátából húzza ki kardját, hangsúlyozottan szimbolikus alak, nem valóságos figura. De a vörösben úszó szépséges kompozíciók és a szúrós tekintetű színészek nem mutatnak semmit, utóbbiak ráadásul hamar az önparódia területére is tévednek. Giccs keveredik itt öncélú és izzadságszagúan túlhabzó erőszakkal, miközben látomásoktól gyötört, megváltatlan főszereplőnk törekvését a jóra egy pillanatra sem lehet komolyan venni.
A Csak Isten bocsáthat meg kapcsán nem egy recenzens szól Bressonról mint a modellszerű színjátszás atyjáról, pedig a mai Refn rokonait inkább az olyan művek környékén kéne keresnünk, mint Quentin Dupieux debütfilmje, a homicid autógumit főszerepeltető Rubber - bár még az sem hazudik mély tartalmat oda, ahol annak nyoma sincs.
Forgalmazza a Vertigo Média
