Film

Csak Isten bocsáthat meg

  • Békés Bálint
  • 2013. szeptember 15.

Film

Sötétvörös, fénycsíkok szabdalta, hallszerű helyiségben vagyunk, belép Ryan Gosling, aki olyan szilaj méltóságteljességgel tud előremeredni, mint legutóbb talán a kora felnőtt Szimba.

Ahogy hősünk lassan nekiindul, thaiboxmeccsen találjuk magunkat, a nézőtéren kétes alakok álldogálnak, olykor papirosok csusszannak egyik kézből a másikba. Ám a sokirányú kocsizással feldobott jelenet hamar rövidre zárul, s a valószínűsíthető gengszterakciófilm helyett a kamera visszatér - úgy bő nyolcvan percre - a szilaj tekintetekhez.

Nicholas Winding Refn az a direktor, aki ma bármit megtehet, s szégyentelenül él is e lehetőséggel. Korai kézikamerás, hóttreál gengszterfilmjei után agyonstilizált, maníros, erősen blöffízű bármik forgatásába kezdett, miközben alaptémáját, a kitörést az erőszak világából, nos, megőrizte. Két évvel ezelőtti hollywoodi dobbantása, a Drive - Gázt! című gejl álnoir (úgyszintén a szótlan Goslinggal) még kínált valami alibicselekményt, de már nem bíbelődik ilyesmivel. A thaiboxtermet működtető hős, a fivére halála után bosszúra szomjazó anyatigris és a címszereplő Isten, vagyis az önbíráskodó thai rendőr, aki a hátából húzza ki kardját, hangsúlyozottan szimbolikus alak, nem valóságos figura. De a vörösben úszó szépséges kompozíciók és a szúrós tekintetű színészek nem mutatnak semmit, utóbbiak ráadásul hamar az önparódia területére is tévednek. Giccs keveredik itt öncélú és izzadságszagúan túlhabzó erőszakkal, miközben látomásoktól gyötört, megváltatlan főszereplőnk törekvését a jóra egy pillanatra sem lehet komolyan venni.

A Csak Isten bocsáthat meg kapcsán nem egy recenzens szól Bressonról mint a modellszerű színjátszás atyjáról, pedig a mai Refn rokonait inkább az olyan művek környékén kéne keresnünk, mint Quentin Dupieux debütfilmje, a homicid autógumit főszerepeltető Rubber - bár még az sem hazudik mély tartalmat oda, ahol annak nyoma sincs.

Forgalmazza a Vertigo Média

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.