Magyar Narancs: Mielőtt felkérést kaptál erre a lemezre, milyen viszonyban voltál Radnótival?
Both Miklós: Bölcsészként végeztem, így ismertem Radnótit, de lényegében csak az ismertebb verseit, és ha azokat leszámítjuk, nem tartozott a kedvenc költőim közé. Ezért el kellett gondolkodnom, amikor a felkérést kaptam, hogy mit tudok vele kezdeni. Előbb persze azok az ismert versek jutottak az eszembe, és az volt a kérdés, hogy milyen zenei megoldásokkal lehetne őket úgy venni fel, hogy húsz év múlva is szívesen hallgassam. Az igazi munka azzal vette kezdetét, amikor két hét türelmi időt kértem. Azalatt folyamatosan forgattam Radnóti összegyűjtött verseit, és pár nap múltán világossá vált, hogy nem az igazán ismert versek lesznek azok, amik áttörik a gátat, amik megszólaltatják bennem a zenét. És amikor megjött az első, az Este a hegyek között, ami az album nyitódala is lett, akkor bizonyosodtam meg abban, hogy el kell fogadnom ezt a feladatot, mert Radnóti behívott engem ebbe a történetbe.
MN: A többi vers akkor még nem dolgozott benned?
BM: Akkor még csak az Este... volt, aztán a Szerelmes vers jött, majd szép lassan a többiek. Nem az történt, hogy az első hónapban kiválasztottam a verseket, aztán nyüstöltem őket, hanem végig, folyamatosan forgattam a kötetet. S közben nagyon sok versre született valamilyen motívum, legalább harminccal komolyan foglalkoztam. Annyiból választottam ki azt a nyolcat, amiről azt éreztem, hogy már nem lehet vele dolgom, hogy megvalósult együtt a vers és a zene. A többinél voltak gondjaim.
MN: Mennyiben más egy ilyen lemez születése, mint amikor egy Napra-lemez készül?
BM: A legnagyobb különbség az, hogy a Napra sokkal "tudományosabb". Annak az volt a kiindulópontja, hogy én egy olyan gitáros vagyok, akinek nem sikerült a népzenével kielégítő kapcsolatba kerülnie. Hiába törekedtem a népzenének megfelelő kifejezési módra, nem tudtam elérni. Mert maga a hangszerem gátolt meg benne. És akkor készítettem egy hegedűgitárt négy húrral, a hegedűnek megfelelő hangolással, és közben megtanultam hegedülni is. Ez a "tudományos" előkészület nélkülözhetetlen volt. A Radnóti-anyag sokkal zsigeribb. Teljesen beszippantott, szinte mindent kizártam magam körül, a végén már úgy éreztem, hogy csak ketten vagyunk Budapesten, Radnóti meg én.
MN: Ettől nyilván új alapra került a kapcsolatotok.
BM: Hát persze. Szükségszerűen és nagyon. Radnóti egy életen át hatni fog rám, hiszen a zenémet alapvetően megváltoztatta. A versei körül lengő atmoszféra olyan kapukat nyitott meg, amiket addig nem ismertem. Belengte a napjaimat, körbevett, mint valami mámorfelhő. Valahol mélyen bennem lehetett mindig ez a hangulat, de eddig a bizonyítási vágy, a virtuozitás, a technikai megoldások nagyon lekötöttek. Nekem nem volt gitártanárom, és nem nagyon tudtam megítélni, hogy mire vagyok képes, vagy hogy átjön-e az, aminek a kifejezésére törekszem. Technikai szinten csak most jutottam el oda, hogy ezt a hangulatot formába tudjam önteni.
MN: Ez a forma bennem leginkább a progresszív rockra rímel. Volt ahhoz közöd?
BM: Nem. Igazán azt sem tudom, hogy mi az.
MN: Mondjuk, King Crimson.
BM: Szégyen, gyalázat, de alig ismerem. Ha Hendrixet a progresszív rockba soroljuk, akkor van hozzá közöm, de nem tudnám megmondani, hogy ennek a zenének hol vannak bennem a gyökerei. Inkább a komolyzenei élményeimhez esnek közel. Egy-egy megoldás kapcsán inkább Gubaidulinát, Schnittkét, Brucknert, Mahlert vagy Bartókot hallok bele.
MN: Az megfogható, hogy Radnóti neked most kicsodád?
BM: Hasonló érzésem volt vele, mint amit Bartóknál megéltem. Abból, amit az általános iskolában tanultam róla, nem maradt más, csak egy fekete-fehér fénykép, egy megfoghatatlan idea, amihez semmi közöm. Ha egy színes filmen gitározni láttam valakit, az egészen más volt, annak éreztem a szagát. De Bartók... És akkor egyszer csak a zenéjén keresztül elkezdett beszivárogni. Hirtelen egészen tapintható lett. És a végén már látod, ahogy vágja a körmét, és ha úgy adódna, akár megsimogathatná a fejedet. A legvégén pedig azt érzed, hogy a barátod lett. Radnótinál ugyanez volt. Hirtelen leszállt mellém, és a barátom lett. Olyan volt, mintha már nem a "nagy költő" lenne, hanem a szövegíróm, akivel együtt dolgozunk valamin. Abban a magányban szükségszerűen ketten lettünk.
MN: Miféle magányban?
BM: Abban, amit önmagamnak okoztam. Semmi mással nem tudtam foglalkozni, és ez beletaszított. Szeptemberben kaptam a felkérést, és márciusig dolgoztunk a lemezen. Novemberben már meglehetősen zűrösen festett a történet. Akkor már semmi mással nem tudtam foglalkozni. Bárhová mentem, képtelen voltam figyelni, azt éreztem, hogy teljesen fölöslegesen vagyok ott. De aztán, amikor az utolsó demót megcsináltuk, és végighallgattam, olyan harmóniát éreztem, és olyan boldogság öntött el, ami az életemben eddig csak nagyon-nagyon ritkán. Már azért a pillanatért megérte az árát. Nagy ára volt. Emberi kapcsolatokban mérve is sokba került.
MN: Az mikor derült ki, hogy nem Napra-, hanem Both Miklós-lemez lesz?
BM: Csak a legvégén, addig ezzel egyáltalán nem foglalkoztunk. Más kérdés, hogy a zenekar egy kicsit eleve tartott a lemez világától, hiszen a szöges ellentétébe akartam taszítani annak, amit kialakítottunk a Naprával. Ez valamilyen szinten előrevetítette, hogy jobb, ha nem Napra-lemezként jelenik meg, de végül is az döntött, hogy Gryllus Dani (a Hangzó Helikon kiadványok szerkesztője - a szerk.) kifejezetten jelezte, hogy ez a sorozat egy költő és egy zenész találkozásáról szól.
