Könyv- és filmélményeink alapján az első szerelemnek mindenképpen valamiféle egyedi és káprázatos tapasztalatnak kell lennie: emeljen az égig vagy döngöljön a földbe, a lényeg, hogy egész életünkben emlékezzünk rá, és minden későbbi csókunkkor ott lebegjen az emlékezetünkben. Ehhez képest a fiatal Andrew első szerelme egy közel kétszer olyan idős rendezvényszervező volt, aki barátja bár-micvójáért felelt.
A letűnt rendező (Martin Short) és az egykor híres sorozatsztár (Steve Martin) egy gyilkosság nyomába erednek, s fiatal szomszédjuk (Selena Gomez) is csatlakozik hozzájuk.
Anthony Bourdain séf, író és világutazó. Ez a látszólag magabiztos, de mély kétségekkel küzdő fickó hálás téma egy dokumentumfilmhez.
Amikor Sztupa és Troché kivizsgálták Lúdas Matyi disszidálási ügyét, már a korai szakaszban komoly eredményeket értek el.
Rétegfilmnek nevezhető-e egy olyan alkotás, amely a társadalom túlnyomó többségét célozza meg? Vagy ez a hozzáállás inkább egy alapjaiban kirekesztő attitűdöt indikál, ahol a privilégiumokkal rendelkezők komfortja előbbre való, mint az akár nagyobb létszámban élők jólléte? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket vet fel két szexjelenet között Sophie Hyde „idősfilmje”.
Jake Adelstein 19 évesen hagyta ott Missourit, hogy valóra váltsa Japánnal kapcsolatos álmait. 1993-ban diplomázott a tokiói Sophia Universityn, majd állást kapott a Yomiuri Shimbunnál, amely nem csak az ország vezető újságja, de a példányszám alapján az egész világ legnagyobb lapja – ő volt ott az első nyugati riporter.
A népirtásokban bővelkedő 20. század végére azt hitte az emberiségnek a szörnyű tapasztalatok felfogást megváltoztató erejében hinni szerető része, hogy többé már nem ismétlődhet meg egy soá méretű genocídium.
A nem is olyan távoli jövőben járunk, amikor az elítéltek lecsökkenthetik börtönbüntetésüket, ha különféle gyógyszerkísérletekhez csatlakoznak.
Amikor Sztupa és Troché átvették a keleti blokk kisállat-kereskedelmét, nem indultak be rögtön a dolgok.
Azonos elkötelezettség a fikció és a dokumentumfilm felé, a valóság rejtett rétegei iránti szenvedélyes érdeklődés és a rögzítésben meglelt elemi öröm. A munkásságán végigvonuló motívumok alapján úgy tűnhet, hogy Gyarmathy Líviát az isten is filmesnek teremtette.
