Magyar Narancs: A híres komikussal, Steve Martinnal közösen hozták tető alá a Gyilkos a házbant, így a sorozat jellegzetes humora gyakorlatilag garantált. Viszont maga az alaptéma borús – gyilkosságsorozat egy New York-i lakóházban. Hogyan lehet működőképessé tenni egy tragikomédiát?
John Hoffman: A legnagyobb kihívás valóban az egyensúly megtalálása volt. De a legtragikusabb élethelyzetekben is gyógyító lehet, ha a humor átveszi az irányítást. Ha nagyon figyelünk, megláthatjuk, hogy még a legkiélezettebb, legkilátástalanabb helyzetekben is vannak nevetséges pillanatok. Mi ezeket a pillanatokat igyekeztünk megragadni. Szerintem a humor a leghatékonyabb eszköz arra, hogy bármilyen helyzetben összekapcsoljon embereket. S persze az az élmény, hogy mi még itt vagyunk és élünk. A szívverés egy nagyon komoly összetartó kapocs közöttünk.
MN: Úgy tudom, hogy a történetet személyes érintettség inspirálta. Önnel történt valami, ami végül a történet fő szála lett…
JH: Valójában két gondolat ért össze. Steve Martin ötlete volt az alap, szeretett volna egy sok misztériumon alapuló fekete komédiát készíteni. Találkoztam vele és átbeszéltük, hogyan lehet egy klasszikus műfajt modernné tenni. A megbeszélések közel egy évig tartottak, és ez idő alatt az életemben történt egy szomorú és furcsa tragédia, amely egészen közel hozta hozzám a sorozat alapötletét… A való élet történései hátborzongatóan rezonáltak a tervezett forgatókönyvvel. Egy kedves barátomat – akivel együtt nőttem fel és testvéremként szerettem, de időközben elvesztettük a kapcsolatot egymással – egy lakásban holtan találták egy másik holttesttel együtt. A rendőrség azt állapította meg, hogy ő volt az, aki lelőtte a másik személyt, majd magával is végzett. Én azonban – bár régen nem találkoztunk már – úgy éreztem, hogy valami nem áll össze ebben a történetben, és utánamentem a dolgoknak.
MN: Azt mondta, hogy már régen nem találkoztak, mégis miért kavarta fel ennyire a történet és miért érezte, hogy önnek is nyomozásba kell fognia?
JH: Fiatalkorunk óta ismertük egymást, és biztos voltam abban, hogy a barátom nem lett volna képes senkit megölni, sőt önmagában sem tett volna kárt. Két gyermeket hagyott maga után és tudtam, hogy egyszerűen nem gyilkos. Úgyhogy megszállottá váltam a nyomozásban. Odarepültem a városba, ahol élt, találkoztam a családjával, és magánúton folytattam a nyomozást. A történet vége nem igazán kielégítő, de végül a rendőrség alaposabb vizsgálata után kiderült, hogy valóban nem a barátom volt a tettes, ő az áldozat volt. Őt ölték meg és a másik személy lett öngyilkos. Számomra valamiféle megnyugvást hozott a végeredmény, mert azt mondhattam: „Mindig is tudtam, hogy ő nem tett volna ilyet.”
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
