Pedig eredetileg nem filmes pályára készült, az ELTE Természettudományi Karán diplomázott, s vegyészként dolgozott a Kispesti Textilgyárban. A mindennapi robottól menekülve, egy újsághirdetés nyomán jelentkezett a Színház- és Filmművészeti Főiskola rendező szakára, ahol Herskó János osztályába járt, s így másodszor harmincon túl diplomázott. Diplomafilmjét egy versenyben alulmaradt úszóról készítette 58 másodperc címmel (1964). Gyarmathy dokumentumfilmezés és az egyéni figurák iránti érzékenysége már ekkor megmutatkozott; elmondása szerint a gyárban szerzett tapasztalatai is termékenyen hatottak filmes karrierváltására. Bár későbbi filmjeiben már jó néhány tabutémához hozzányúlt (a roma kisebbség helyzete a szocializmusban, a recski kényszermunkatábor), pályafutását a korszak magyar filmeseihez hasonlóan, behatárolt játéktéren, a Mafilmnél kezdte 1964-ben. Munkásságát nehéz – és talán felesleges is – elválasztani férjétől, Böszörményi Gézától, akivel a rendezői és forgatókönyvírói feladatokat felváltva gyakorolták. Közös munkájuk alapját a film mint történelmi dokumentum elismerése és az emberben megbúvó elemi groteszkség és esendő báj iránti vonzalom adta.
Rómeó és Júlia
Bár a dokumentumfilmet a fikcióval megtermékenyítő Budapesti Iskola már a 60-as évek végétől bontogatta szirmait (pl. Tarr Béla: Családi tűzfészek; Schiffer Pál: Cséplő Gyuri, Fekete vonat; Gazdag Gyula: Hosszú futásodra mindig számíthatunk; Zolnay Pál: …hogy szaladnak a fák!, Fotográfia), annak filmesei megmaradtak a mindennapi élet és a rendszer burkolt kritikájának szintjén. Az addig tabuként kezelt témák – a Don-kanyarban meghalt magyar katonák sorsa, a szovjet megszállás, az ’56-os forradalom – igazi, történettudományos igényű feldolgozására a 80-as évekig kellett várni. Akkoriban vett határozottan történeti fordulatot a magyar dokumentumfilm (olyan alkotásokkal, mint Schiffer Pál: A Dunánál, 1987; Ember Judit: Pócspetri, 1982; Sára Sándor: Pergőtűz és Krónika, 1982), ami bizonyos tekintetben megágyazott a rendszerváltásnak a már erjedő Kádár-rendszerben, és új, addig meg nem ejtett párbeszédet indított el a magyar történészek körében is. Ehhez a diskurzushoz járult hozzá Gyarmathy és férje-alkotótársa, Böszörményi Géza is a Recsk 1950–1953 – Egy titkos kényszermunkatábor története című, 1988-as dokumentumfilmmel. A szinte tudományos igényű, aprólékos feltárást egyszerre táplálta a személyes inspiráció – hiszen maga Böszörményi is Recsk foglya volt – és a történettudományt felfrissítő, de egyben megrázó közvetlenséggel is megtöltő oral history módszere. Gyarmathy és Böszörményi egyaránt megszólaltat volt foglyokat és fogva tartókat: lázasan és provokatívan ásnak az addig elrejtett történelmi traumák mélyére, ahogy pár évvel előttük Claude Lanzmann tette a Shoah-ban (1985). Francia elődjükhöz hasonlóan az interjút, a megszólaló személyét és arcát helyezik előtérbe; a személyességen át vezet az út a nagy történelmi struktúrák megértéséhez. Az alkotók nem tartózkodnak a határozott, szinte kíméletlen kérdezési technikáktól (főleg a felelősség alól így-úgy kibújni igyekvő őrök esetében).
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
