Film

Hétköznapi vámpírok

Film

Úgy tűnik, Új-Zélandon a horror-vígjáték nehéz műfaját nagy kedvvel és sikeresen művelik (lásd: Peter Jackson korai művei, a Hullajó és a Törjön ki a frász! vagy Jonathan King filmje, A bárányok harapnak). A mostani gyöngyszemet az új-zélandi filmművészet és humor két prominense, Taika Waititi (többek közt a Boy c. film rendezője, mely az utóbbi idők legsikeresebb új-zélandi filmje) és Jemaine Clement (Flight of the Conchords) készítette.

Waititi és Clement minden görcsölés nélkül parodizálja a vámpírfilm műfaját, miközben süt filmjükből a vámpírmitológia alapos is­merete. Egy forgatócsoport érkezik a közös albérletben élő négy vámpírhoz, a menő Deaconhoz, a nőcsábász Vladislavhoz (Clement), a széplelkű Viagóhoz (Waititi) és a szótlan Orlok-hasonmás Petyrhez. Mind a négyen szögesen eltérő karakterek, más-más kort testesítenek meg, emiatt különféle stílusú humort képviselnek. A filmnek nincs szigorú értelemben vett cselekménye, inkább csak fergeteges jelenetek füzére, melyek mind a vámpírlétből adódó problémákkal ismer­tetik meg a nézőt (sokszor valóban ismeretterjesztő hangnemet megütve, beszélő fejes interjúkkal). Némi folytonosságot visz a széttartó cselekménybe a készülődés az ún. Szentségtelenek báljára, Nick, az újdonsült vámpír felelőtlen viselke­dése és a visszatérő vérfarkaskonfliktusok. Külön telitalálat Wellington mint egyszerre köznapi és fe­nye­­gető helyszín, és a különleges atmoszférájú, sokszor önreflexíven használt zene. Köszönjük meg az Alkonyatnak, hogy a vámpírreneszánszból ilyen filmek is születhetnek.

Forgalmazza a Cinetel

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.