Úgy tűnik, Új-Zélandon a horror-vígjáték nehéz műfaját nagy kedvvel és sikeresen művelik (lásd: Peter Jackson korai művei, a Hullajó és a Törjön ki a frász! vagy Jonathan King filmje, A bárányok harapnak). A mostani gyöngyszemet az új-zélandi filmművészet és humor két prominense, Taika Waititi (többek közt a Boy c. film rendezője, mely az utóbbi idők legsikeresebb új-zélandi filmje) és Jemaine Clement (Flight of the Conchords) készítette.
Waititi és Clement minden görcsölés nélkül parodizálja a vámpírfilm műfaját, miközben süt filmjükből a vámpírmitológia alapos ismerete. Egy forgatócsoport érkezik a közös albérletben élő négy vámpírhoz, a menő Deaconhoz, a nőcsábász Vladislavhoz (Clement), a széplelkű Viagóhoz (Waititi) és a szótlan Orlok-hasonmás Petyrhez. Mind a négyen szögesen eltérő karakterek, más-más kort testesítenek meg, emiatt különféle stílusú humort képviselnek. A filmnek nincs szigorú értelemben vett cselekménye, inkább csak fergeteges jelenetek füzére, melyek mind a vámpírlétből adódó problémákkal ismertetik meg a nézőt (sokszor valóban ismeretterjesztő hangnemet megütve, beszélő fejes interjúkkal). Némi folytonosságot visz a széttartó cselekménybe a készülődés az ún. Szentségtelenek báljára, Nick, az újdonsült vámpír felelőtlen viselkedése és a visszatérő vérfarkaskonfliktusok. Külön telitalálat Wellington mint egyszerre köznapi és fenyegető helyszín, és a különleges atmoszférájú, sokszor önreflexíven használt zene. Köszönjük meg az Alkonyatnak, hogy a vámpírreneszánszból ilyen filmek is születhetnek.
Forgalmazza a Cinetel
