Divatot az olaszból (Giorgio Pressburger, a budapesti Olasz Intézet igazgatója)

szerző
Váradi Júlia
publikálva
1998/40. (10. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Szeptember eleje óta új ember - a trieszti Giorgio Pressburger, azaz Pressburger György a VIII. kerületből - sétál be nap mint nap a Bródy Sándor utca legszebb épületébe. Nem véletlenül székelt itt hajdan az Országgyűlés, nem véletlenül vetett rá szemet oly sok pesti magángazdag és közintézmény. A századelőn volt itt kiállítóterem, rendeztek benne bazárt, használták filmszínháznak, sőt székelt benne a Katonatanács és a Statisztikai Hivatal is. 1942-ben végül Itália diplomatái győzedelmeskedtek, sikerült megvásárolniuk örök olasz tulajdonként az 1866-ban emelt impozáns épületet.

Szeptember eleje óta új ember - a trieszti Giorgio Pressburger, azaz Pressburger György a VIII. kerületből - sétál be nap mint nap a Bródy Sándor utca legszebb épületébe. Nem véletlenül székelt itt hajdan az Országgyűlés, nem véletlenül vetett rá szemet oly sok pesti magángazdag és közintézmény. A századelőn volt itt kiállítóterem, rendeztek benne bazárt, használták filmszínháznak, sőt székelt benne a Katonatanács és a Statisztikai Hivatal is. 1942-ben végül Itália diplomatái győzedelmeskedtek, sikerült megvásárolniuk örök olasz tulajdonként az 1866-ban emelt impozáns épületet.

Akadtak időszakok az eltelt több mint fél évszázadban, amikor az olasz kultúra budapesti helytartósága a legvonzóbb intézmények közé tartozott: mikor még egyetlen moziban sem vetíthettek Fellini- vagy Antonioni-filmet, itt már sorok kígyóztak értük. S volt idő, amikor az olasznyelv-tanulás sokak számára a szabadulás lehetőségét jelentette. Hogy ma mit tud és mit akar nyújtani Budapestnek az Olasz Kultúra Háza, azt Pressburger György tudja legjobban. Az 1956 óta Olaszországban élő, nemzetközi hírű, magyar származású író, színházi és filmrendező a VIII. kerületben született és élt 19 éves koráig, majd ikertestvérével együtt kivándorolt Olaszországba. Azóta Triesztben és Rómában tevékenykedik, s mint író elsősorban az - oly sokat emlegetett és szinte darabjaira cincált - kelet-európai sorsszerűség, kiszolgáltatottság és végzetszerűség gondolatát feszegeti. Többszöri látogatás után, most hosszabb időre ismét visszatért Budapestre, hogy ő vegye át az itáliai kultúra itteni képviseletét.

*

Magyar Narancs: Hadd provokáljam azzal, amit Esterházy Péter mondott egy jelentős irodalmi díj átvételén Rómában, ahol ön mutatta be őt az olasz közönségnek: "Egyes írók abból a tényből, hogy az irodalom fontos, arra következtetnek, hogy az író is fontos. Márpedig ha egy író ezt gondolja magáról, legjobb, ha elmegy igazgatónak valahová." Emlékszik erre?

Giorgio Pressburger: Nem, erre egyáltalán nem. Talán azért, mert én sem az írót, sokkal inkább az irodalmat tartom fontosnak. Arra a történetre azonban igen jól emlékszem, amit Esterházy Péternek meséltem ott el. Valamikor az 50-es évek elején a nagyanyámnál megláttam egy nagyon szép díványt. Amikor megkérdeztem tőle, honnan van, elmondta, hogy valószínűleg az Esterházy-kastélyból. Tudja, akkortájt deportálták az Esterházy családot. Amikor Esterházy Péter meghallotta a történetet, boldogan mondta, hogy ez élete legszebb napja, mert végre megtudta, hová tűnt az a dívány... Hogy ma hol lehetne megtalálni, azt már én sem tudom, mert a nagymamám sajnos negyven éve halott.

MN: Magyarra fordított írásaiból kiderül, hogy Budapesten töltött gyerekkora egész későbbi életére rányomta bélyegét. Könyvei részletesen foglalkoznak a VIII. kerület legapróbb zegzugaival, a Szűz utcai pléh Krisztussal, Füttyös Gyurival, aki a nők fenekét csapkodta, a Népszínház utca lakóival stb. Nem nehéz úgy élni, hogy az ember ennyire távol kerül az életét meghatározó környezettől?

GP: Az, hogy a Magyarországon megjelent könyveimben főleg gyerekkorom helyszínei és szereplői bukannak föl, még nem jelenti azt, hogy én folyton visszafelé nézek. Az írók legtöbbje választ magának egy környezetet és egy témakört, és mindent, amit megfogalmaz, abba helyezi el. James Joyce például Triesztben élt, amikor megírta a Dublini embereket. Az Ulyssest ugyancsak Írországtól távol írta, mégis mindkettő Írországban játszódik. A mítoszok egy életen át működnek, és megvan a maguk helyszíne. Azoktól nem kell, talán nem is szabad eltávolodnia az embernek, amikor ír vagy gondolkodik. Emellett bárhol élhet és bárhol jól érezheti magát.

MN: Sohasem vágyott vissza véglegesen Magyarországra?

GP: Gyakran jöttem látogatóba, de az az ország, amelyet választottam magamnak, elég jól bevált. Terveztem mindenfélét, felmerült Párizs, London, Kanada, sőt valamilyen távoli sziget is, de végül Olaszországban maradtam.

MN: Először Rómában élt, aztán Triesztben telepedett le. Most melyik városnak mondott búcsút erre a néhány évre?

GP: Az utóbbi három évben egy gyönyörű középolasz kisvárosban, Spoletóban éltem, ahol nagyon jól éreztem magam.

MN: Úgy tudom, ott is folytat közéleti tevékenységet a híres spoletói kulturális fesztivál megszervezésével, ahogy az észak-olaszországi Cividale del Friuliban évente igen nagy sikerrel csinálja a Mittelfest című színházi találkozót.

GP: Az írói sikereimre vagyok a legbüszkébb, különösen a legutóbbira, amelyet most értem el. Két héttel ezelőtt vehettem át a legfontosabb olasz irodalmi díjat, a Premio Viareggiót. Ez talán a legegészségesebb irodalmi díj, amit Olaszországban kapni lehet.

MN: Az mit jelent, hogy legegészségesebb?

GP: Hogy nincs mögötte semmiféle politikai vagy másfajta befolyás. Más olasz díjaknál tudni lehet, hogy ki kivel és milyen érdekek mentén egyezkedik a díjazottakat illetően. Ennél a díjnál eddig sikerült kiküszöbölni az ilyesmit. Komoly és független emberekből álló zsűri dönt. Színészek, újságírók, rendezők alkotják a zsűrit, és hatvan év óta igen nagy a díj elismertsége. Ezért igazán büszke vagyok, hogy most én kaptam meg.

MN: Kik kaptak eddig ilyet?

GP: Italo Calvino, Pasolini és még egy csomó jelentős író. Én a legutolsó novelláskötetemért kaptam, a címe A hó és a bűn. A volt iskolatársaim a szereplői, akik a világ négy tája felé szétspricceltek azóta. Róluk szólnak a történeteim.

MN: Visszatérve a szervezőkészségére: a cividalei színházi fesztivál létrejöttét az ön nevéhez kötik. Jó ötletnek bizonyult?

GP: 1991-ben hoztuk létre, hogy a Közép-Európa-gondolatot minél jobban megerősíthessük. Mára igen virágzó, híres és keresett rendezvénnyé nőtte ki magát. Annak idején öt ország vett részt benne, ma pedig már tizenhat.

MN: Ez a gyors növekedés persze bizonyára annak is köszönhető, hogy néhány ország több darabra szakította magát.

GP: Ennek is. De vannak vadonatúj résztvevőink is, például Románia, Bulgária, Lengyelország. Vagyis egy kicsit önkényesen kiszélesítettük a korábbi Közép-Európa-fogalmat.

MN: Hét évvel ezelőtt maga a fogalom is egy kicsit mást jelentett. Azóta sok mindenen ment keresztül Közép-Európa. Ma mivé vált?

GP: Azért nem lehet pontosan meghatározni, mert ez a változás folyamatos. A mozgásnak, az átalakulásnak még nincs vége. Mindenesetre jó néhány alapvető jellemzőjét máig megtartotta ez a térség. Van valami örök egységesség abban, ahogyan az események hatnak ránk. Lakjunk bárhol a térségben, a múltunk mindig összeköt. Van egy olyan közös nyelvünk - nem a beszélt nyelveinkre gondolok, inkább egyfajta szellemiségre -, amit mi mindannyian értünk, s mások talán nem egészen. A sorsunk akarva-akaratlanul összeköt bennünket.

MN: A mostani megbízatása mellett nem kell majd feladnia a Mittelfestet?

GP: Nem hinném. A jó szervezőmunkán múlik, hogy mennyi időt kell rászánni. Mára már rutinná vált az, ami hét évvel ezelőtt még komoly problémát okozott. Ezért már nem igényel olyan sok időt és energiát. Nem szeretnék lemondani róla. Igazán fontosnak tartom.

MN: Amit most elvállalt, egészen új feladatnak tűnik ahhoz képest, amit az emberek az ön tevékenységéről tudtak. Író, rendező, színházi ember létére képes-e arra az adminisztratív jellegű munkára, amit egy ilyen intézmény igazgatása kíván? Tudomásom szerint ön azért nem egy született bürokrata.

GP: Tudja, ez úgy van, hogy aki bürokratává akar válni, az bürokratává válik. Én nem hiszem, hogy nekem ez lenne a feladatom. Egyébként Spoletóban igen sok ilyen jellegű tapasztalatot szerezhettem, mivel a város kulturális vezetője voltam. Az ottani városházán kifejezetten hivatalnoki munkát is kellett végeznem, és megvallom, nagy élvezettel csináltam, de bürokratává ott se váltam. Spoleto egyébként csodálatos középkori városka, amelynek olyan műemlékei vannak, hogy az ember szeme-szája eláll a csodálkozástól. Egyszer gyanútlanul elmentem egy restaurátorműhelybe, hogy valamit elintézzek, és egyik percről a másikra előhúztak egy Peruggino által festett képet. Tudnivaló, hogy ő volt Raffaello mestere. Gondolhatja, hogy majdnem elájultam. Kiderült aztán, hogy az ilyesmi mindennapos esemény. Ezért aztán nagy-nagy élvezet volt részt venni a város kulturális életének irányításában. Ami a budapesti Olasz Intézetet illeti, erre a feladatra úgy tekintek, mint egy hosszú és izgalmas színházi rendezésre.

MN: Milyen lesz az előadás?

GP: Van egy kis probléma. Nem mondhatok egyelőre semmi konkrétumot, mert nem lenne udvarias lépés a többi újságíróval szemben, akiknek szeptember 29-én (lapzártánk után - a szerk.) tartok sajtótájékoztatót, amelyben részletesen kitérek a leendő programomra. Elégedjen meg annyival, hogy vannak nagy titkaim. Azt persze szívesen elmondom, hogy fő célom az olasz kultúra és főleg az olasz nyelv tudatos terjesztése. Ezt pedig úgy szeretném megvalósítani, hogy itt egy igazi, nagy kulturális központot teremtek, ahová nagyon sokan akarnak majd bejönni, mert olyan vonzó programokat kínálunk. Nem tudom, milyen volt a közelmúltban, de amikor én kisgyerek voltam, meg amikor már majdnem felnőtt kamasz, ez a ház híresen jól működött, itt olyan dolgokat is meg lehetett találni, amiket máshol nem. Itt láttam több Fellini-filmet. Jól emlékszem például az Országúton-ra, és hogy alig lehetett bejutni.

MN: Csakhogy ma már nem kell feltétlenül ide jönni, ha az ember Fellinit akar nézni. Mi az, ami majd csak itt lesz?

GP: Biztosíthatom, hogy a mai olasz kultúra olyan gazdag és izgalmas, hogy találunk majd jó néhány olyan eseményt, amiért érdemes lesz itt akár még sorba állni is. Vannak olyan művészek, festők, zenészek, akikről Európa sokat tud, Magyarország nem igazán. Azt szeretném, ha sok fiatal járna ide, sőt sok gyerek is, akiket majd egyre jobban érdekel az olasz kultúra.

MN: Kiterjedt nemzetközi kapcsolatai révén, gondolom, meg tud majd "szerezni" olyanokat, akiket mások esetleg nem - de mégis, mivel lehet ma Magyarországra csábítani valakit?

GP: Az embereket nagyon érdekli Európának ez a része. Kíváncsiak, hogy milyen módon megy végbe itt a változás, amiről annyit hallanak.

MN: Erről azért más véleményeket is hallani. Vannak, akik szerint épp hogy elfordulnak ettől a régiótól, már nem vagyunk elég egzotikusak, nem számítunk kuriózumnak.

GP: Nem hiszem, hogy csak a kuriózumok iránt lehet felkelteni az érdeklődést. Itt olyan lüktető élet folyik, ami miatt érdemes idejönni, és "megfürödni" benne.

MN: Az utóbbi időben az itt működő külföldi intézetek igen komolyan részt vesznek a főváros kulturális életében. Be akar állni az Olasz Intézet ebbe a sorba?

GP: Természetesen ehhez sok pénz kell. Köztudott, hogy a francia kulturális kormányzat az ilyesmire igen sok pénzt szán, ott könnyebb a helyzet. De mi sem fogunk lemaradni, még ha nem is elsősorban állami pénzekből tartjuk fönn magunkat. Egyre több olyan magáncég létezik, amelyiknek fontos, hogy az ilyen tevékenységet támogassa. Az alapkérdés persze, hogy eléggé vonzó lesz-e a programunk. Az például biztos, hogy nagyon komoly és sokrétű nyelvtanfolyamokat fogunk szervezni, mert aki olaszul tud, az már sok nyelven is ért, sok emberrel tud beszélni. Azon leszünk, hogy divatot csináljunk az olasz nyelv tanulásából. A másik titkos tervem, hogy olasz óvodát működtessünk az épületben. Ha ideszoknak a kicsik, majd nagykorukban is ide fognak járni.

MN: Lesz erre elég hely?

GP: Hajjaj, éppen most néztem meg a padlást és a pincét, ahol még rengeteg jó dolgot lehetne csinálni, mint ahogyan a ház egyéb termei is eléggé kihasználatlanok. Lesz mit tennem.

MN: És az írásról lemond erre az időszakra?

GP: Az írást nem lehet abbahagyni. Az írónak az a dolga, hogy írjon. Na mármost én állítólag író vagyok. Amikor hazamegyek innen, akkor az első dolgom, hogy leülök a szövegszerkesztőm elé, és folytatom, amit abbahagytam.

MN: Itthon is Budapestről ír?

GP: Azt hiszem, majd most kezdek Olaszországról írni. Látja, az ember mindig arra tud tisztább tekintettel nézni, ami egy kicsit távolabb van tőle.

Váradi Júlia

szerző
Váradi Júlia
publikálva
1998/40. (10. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...