Keszég László Szabadkáról jött 1990-ben mint avantgárd színházcsináló. A budapesti színművészetin elvégezte előbb a színész, aztán a rendező szakot. 1997-től a kaposvári Csiky Gergely Színházban dolgozik. Színre vitte többek között a Titus Andronicust, a Walpurgis éjt, a Mirandolinát, a Gombrowicz: Operettet, játszotta Platonovot. Ugyanakkor a Pont Műhely vezetője Budapesten, és számos egyéb produkcióban is részt vesz, fellép például a Budbudas zenekarral. Pályájának meghatározó állomásait vettük vele sorra.
Magyar Narancs: Szabadkán kezdted, mozgásszínészettel.
Keszég László: Nem mozgásszínészet volt az, szöveg nélküli színházat akartunk csinálni, illetve totális színházat a Szkipe (Nagy József) hatására, és olyan szerencsések voltunk, hogy foglalkozott is velünk két nyáron át, közben meg bekerültünk 1988-ban a Szabadkai Népszínházba, ahol egy belgrádi, azóta nagyon rossz politikai oldalra állt ember, Ljubisa Ristic volt az igazgató. Aki ott volt, mindenkit megfertőzött az a közeg, és azóta is színházzal foglalkozik, mint például Urbán András.
MN: Miután leszereltél, eljöttél Budapestre. Hogyan alakult a kapcsolatod aztán az otthoniakkal?
KL: Jól. A szüleim ott laknak, a közelmúltban pedig kétszer dolgoztam már Szabadkán, a Népszínházban rendeztem, aztán a Kosztolányi Dezső Színházban.
MN: Jelenleg van egy hivatalos és egy független színházi életed. Utóbbiban folytatódni látszik a vajdasági vonal.
KL: Szabadkán már az Aiowa Csoport megalapítása előtt részt vettem például az Életjel nevű szavalókörben, ami abszolút hagyományos volt, de ott is bantu harcosnak festettem ki magam, ugráltam és ordítottam, úgy mondtam a verset, a csoport vezetője meg hagyta. Azzal párhuzamosan az osztályban is alapítottunk egy színházat Po csoport néven, a folyóról elnevezve, mert az olyan "szép" lehet - punkszámokra csináltunk színházat, de már akkor is a vágyam volt, hogy klasszikus iskolába menjek, és onnan, erről a kemény vidékről nézve az akkori tudásom szerint nem tudtam elképzelni mást, mint a budapesti Színművészeti Egyetemet. Felvételiztem, felvettek.
MN: Véget is értek a boldog békeidők.
KL: Azok azzal értek véget, hogy szétesett az ország. Mindannyian, akik akkor ott színházaztunk, pontosan láttuk a rohadó aranykort. Zseniális életünk volt, csodálatos hely volt Szabadka, aztán elfújták. Szerencsére az a generáció most kezd ismét helyzetbe kerülni, talán vissza is hozni valamit.
MN: Az ott maradt Urbán András és a te színházi elképzeléseid között például nagy a különbség?
KL: Szerinte valami van, én annyira nem látom, legalábbis mostanra elpárolgott; talán nincs különbség. Õ eddig kizárólag kőkemény szerzői színházat csinált, csak olyan szövegeket rendezett, amelyek jöttek és letaglózták, kiválasztott emberekkel, hosszú próbafolyamat során, de most már dolgozik megbízásra is. Nálam meg a kétfajtaság a kezdetektől megvan, például nagyon jó egy abszolút profi színésszel együtt építeni a szerepét, mint egy virtuális szobrot: ez is élvezetes tud lenni.
MN: Ezért lettél színészből rendező?
KL: Mindig filmrendező akartam lenni. Sok száz film tartalma most is megvan a fejemben, de mégis olyan jó volt állandóan a színpadon zajongani meg ugrálni. Egyszer játszottam Kaposváron több mint hatvan előadást, azt hittem, megvadulok, azóta nagyon tisztelem azokat a színészeket, akik száznyolcvanszor is kibírják. Szerintem nekem az a betegségem, hogy próbálni szeretek, viszont huszonöt-harminc előadás után úgy érzem, hogy ketrecbe zártak.
MN: Akkor a Pont Műhelyben azért játszol szívesen, mert azok az előadások nem érik el ezt a számot?
KL: Kettő azért elérte. A Pontnak az a varázsa, hogy mindent meg lehet csinálni, bármit, direkten használhatjuk a brutális, buta valóságot, nem kell szimbólumokban, virágnyelven beszélni. Jól kitaláltuk magunknak: olyan emberek társasága, akik ennek a keretein kívül nem feltétlenül találkoznak rendszeresen, mert mindenkinek van független élete, ez a közös pont. Ha sikerül valamennyi pénzt szerezni, akkor van előadás.
MN: Kaposváron a Titus Andronicust rendezted először, ami kőszínházi keretek között feltűnést keltett. Miért ez volt az első?
KL: 1986-ban a Szabadkai Népszínházban láttam Dusan Jovanovic Titus Andronicus-rendezését, ami fejbevágott. Rade Serbedzija játszotta a főszerepet, aki azóta hollywoodi középsztár, a Tágra zárt szemekben ő volt a ruhakölcsönző. A Palicsi-tó partján az erdőben, egy vidámparkból vásárolt, motormutatványokra alkalmas, katlanszerű "halálfal" tetejéről lehetett nézni. Volt egyébként ott minden ezen a tulajdonképpeni Shakespeare-fesztiválon, Othello a tóban, koreodráma (mozdulatkórus), szuper sight-specific show. Hangos, látványos, "vásári" világszínház volt. 10 évvel később, mikor a tanárom, Babarczy László meghívott, hogy legyek a kaposvári színház tagja, muszáj volt ezzel kezdeni, ez volt a diplomamunkám. Sok-sok "vér" folyt a színpadon, Pohárnok Iván készített egy műkezet, és amikor azt meglátták a nézők, csak úgy pattogtak fel a széksorokból, volt ájulás meg minden. Mondták, hogy durvább, mint a tévében.
MN: Azóta visszavettél, mások meg pont így próbálkoznak a színház felrázásával.
KL: Én voltam a fiatal, akire az a szerep jutott, hogy feszegesse a kereteket, csak mi az Aiowá-ban azokat már lefeszegettük, és egy népszínházban azért ki kell szolgálni a széles értelemben vett közönséget, ami totál normális. Jó volt a kaposvári modell: öt nagyszínpadi bemutató - komédia, zenés, dráma - és egy-két határokat feszegető darab. Tökéletes népszínház. Még a Gombrowicz: Operett volt problematikus, az meg a meztelenség miatt, repedeztek a falak, telefonáltak a politikusok, szerepeltünk a tévében. Bele is raktam később ezt a Pont Műhely egy darabjába.
MN: Elég faramuci helyzet van most Kaposváron. Téged ez hogy érint?
KL: Már nincsen az a régi hangulat, de mindig a színészekhez kötődtem, és semmiféle pozícióharcban nem voltam hajlandó részt venni, ahogy most sem. Buddhai nyugalommal figyelem a történéseket, nézem, igyekszem nem elveszíteni a józan eszemet. Most a főiskolásokkal próbálom John Whiting Ördögökjét.
MN: Gondolom, néha azért a humorod is kisegít.
KL: Pár éve már érzem, hogy nem az életet éljük, hanem a paródiáját, és ez össze van keverve azzal, hogy a szar is le van szarva. Szóval ez az alapélmény, és sokszor mondják, hogy röhejes, amit csinálok, de ez inkább egy attitűd: kapja be mindenki, én magam is. Szóval nem a nevettetés a cél, nem ez van a fejemben, hanem valami problémát szeretnék kibontani, más szemszögből megvilágítani. Az a kuckó a lényeg, ahol én ülök, természetesen metaforikusan. Amit onnan észreveszek, az már biztos, hogy az én ízlésem és hozzáállásom. A kiforgatható ügyek ragadják meg a figyelmemet, a Pont Műhelyben meg mindannyiunk figyelmét, mert azt azért közösen csináljuk.
MN: Miből lesznek ott a darabok?
KL: Mindenféle írott anyagot fel lehet használni a Nemzeti Sport cikkétől a tudományos értekezésig. De egy téma köré próbáljuk szervezni, és lényeges, hogy a "kollázs" egy pillanatot adjon ki, amelyikben most létezünk. És voltak régebben megírt darabok is.
MN: Meg olyan is volt, hogy nulla forint támogatást kaptatok, és te A látszat nem csal címmel zenére gyalogoltál három órán át a színpadon.
KL: Ez egyrészt egy tanulmány volt a doktorimhoz, mert DLA-hallgató vagyok, másrészt valóban nem volt lóvé, lenullázott bennünket a kuratórium, és nem akartam, hogy bárki ingyen dolgozzon nekem. A kérdésfelvetés az volt, hogy képes-e a zene arra, hogy hosszú ideig egyedüli színpadi elemként lekösse a nézők figyelmét úgy, hogy mozgással csak egy pici segítséget adunk nekik. Palotai Zsolttal öt hétig csináltuk rá a 181 perces szupermixet, amelyben a legkorábbi zenéktől a máig minden benne volt. Szívesen beraktam volna tizenöt táncost, akik lassítva mozognak hetven percen át, szóval a "lassuljunk le!" volt a lényege, a végére eljutottunk az emberi hangig. Minden egyes mozzanata meg volt szerkesztve a darabnak, és voltak, akik ráhangolódtak - persze nem a kritikusok.
MN: A kortárs zenét bevitted a kőszínházba is. Egészen különleges az együttműködésetek Márkos Bertalannal.
KL: Egyetemistakoromtól dolgozom a Bercivel, játszottunk free jazzt együtt a Tilos az Á-ban, a Közgázon, a Kertészeti Egyetemen, az Egyetemi Színpadon. A legkomolyabb zeneszerzői munkája velem a Gombrowicz: Operettben volt, tulajdonképpen írt egy operát. Lényegében filmzenéket szerez az előadásaimhoz, nagy a klasszikus és a kortárs zenei tudása, néha rajzfilmes zenei gegeket, néha romantikus vonószenét ír. Kialakult egy saját módszerünk, tudjuk azt, hogy például bejövetelre-kimenetelre vagy érzelmes jelenet alá milyen zenei jel kell, van egy "szótár", ami organikusan alakult az évek során. Más zeneszerzőkkel is dolgozom, de mindig a Bercivel kicsiszolt elvek alapján. A zene vegytisztán aláhúz, keretbe rak, eltakar, sok mindent tud, pozitív értelemben segít a színpadi eseményeknek.
MN: A harmadik "társulatod" a Budbudas zenekar, akikkel előadóművészként lépsz színpadra.
KL: Szuper jó csapat, rock- és dzsesszzenészek vannak benne, dj-k, rendes fúziós zene, nem is lehet meghatározni a műfaját. Koncentrált együttlét, kevés koncert, amihez mindenki hoz egy számot, vagy kottán, vagy úgy, hogy megmondja, ki mit csináljon. Úr is meg szolga is mindenki, jó koncept.
MN: A színházra mi volna a tökéletes terved?
KL: Úgy képzeltük el annak idején a totális színházat, hogy nagyon sok műfaj egyben, olyan golyó, ami sokfajta húsból áll. Lényegében nem változott ez most sem, csak finomabbra próbálom hangolni, hogy a hülyeség meg az esszenciális művészet harmonikusabban kapcsolódjon össze. Szervezetileg nem értek hozzá, de jó volna, ha a szabad színház tudna hatni az agyakra, mert rettenetesen jó nyugtató. Nem parázna a nép ennyire.
