"Milyen izgalmas lehet az ön élete, Mr. Lugosi. Mikor jön ki az új filmje? - Nincsen új filmem. - Ugye, csak viccel? Egy ilyen sztárért, mint ön, biztosan sorban állnak a rendezők. - Annak idején így volt. De ma már le se szarják a vén Bélát. (...) Ez az ipar, ez a város megrágja és kiköpi az embert."
A filmtörténet legszomorúbb párbeszédén Tim Burton 1994-es magnum opusában azért függeszkedik kivételes drámai súly, mert a halhatatlan gróf nem csupán a saját, hanem egész generációja fájdalmát kiáltja fel az égre. Bélánk látta, amit látnia volt muszáj, és tudhatta, hogy még csak nem is ő járt a legrosszabbul. A 30-as évek különösen brutális időszakában a beskatulyázással még csak-csak, a talkie-kkal azonban nem lehetett mit kezdeni: agresszívak voltak, vállasak és együgyűek. A hangosfilm hajnalán a tegnap sztárjainak árfolyama a dollár értékével együtt zuhant a padló felé, a csendben bizonyított zsenialitás a zaj világában nem szavatolt többé semmiért sem. Vér- és könnypatak csordogált egy csodálatos technikai forradalom nyomában mindenütt.
Michel Hazanavicius látszólag ebbe a hatalmas, tönkrement egzisztenciákat pároló üstbe meríti rendezői kanalát, de elég hamar világossá teszi vonakodását a rágósabb falatok kikotrásától. A közepesen érett némafilm formai jegyeivel felruházott munkája a leselejtezett csillagról megint olyan mozi, ami nem beszélni akar valamiről, hanem beéri azzal, hogy más filmekről csicseregjen. De az elmaradhatatlan rejtvényfejtős játék ezúttal meglepően fapados: abban a filmben, ahol a némasztárt George Valentinnak hívják, aligha okozhat valódi kielégülést, amikor ráeszmélünk, épp melyik klasszikus elemei úsznak is be az Ének az esőben fabulájába - nem lesz olyan, hogy ne a legkézenfekvőbbé.
Másfelől meg lehet, hogy nincs a világon bármikor bevethető eszköz arra, hogy a filmművészet emésztőrendszerében elválasszuk a sarat a májtól, de talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, gyenge film az, ami problémátlanul elmesélhető. Márpedig A némafilmesben semmivel sincs több annál, ami a programajánlók egysorosaiba belefér: a sármos George-ot félresöprik a hangosok, az édes Peppy felemelkedik, de aztán minden szuperjóra fordul. Hazanavicius filmjéből persze nem csak a kanyarok hiányoznak: kívül maradtak az eleven sorsok és a tényleges küszködés is. Morfiumtól fekélyes karok, szétivott arcok vagy erőszaktevésnél hasznosított pezsgősüvegek meglehet, fölöttébb furcsán mutattak volna egy ennyire oldott munkában, de a figyelemre méltó közegábrázolás tökéletes hiányára akkor sincs bocsánat ennél a korszaknál, amit Kenneth Angertől James Ellroyig oly sokan mutattak már be hátborzongatóan izgalmasnak.
A némafilmes így megmarad olyan mesének, amelyről a legnagyobb jóindulattal is csak annyi állítható, hogy inkább szomorúan gyermeteg, mint velejéig hamis. A nézői melankólia pedig Jean Dujardint és Bérénice Bejót látva mélyül csak el igazán, akik életük összes energiáját felemésztve ripacskodnak a hozzájuk méltatlanul sivár keretek között. Mondhatnánk, hogy rossz nézni, de nem: húsz percig nagyon-nagyon jó velük.
A Fórum Hungary bemutatója
