tévésmaci

Szakálla van a kecskének

  • tévésmaci
  • 2012. február 26.

Film

Amikor Sztupa és Troché egymás íróasztalára lökdösték át a Vonyarc-aktát, teljes volt a tanácstalanság.

Külső szemlélőnek olybá is tűnhettek, mint akik valamiféle fura pingpongmeccsben vannak, amit gurulós irodai széken ülve, két asztalon kell játszani, háló nélkül, s arra megy ki az egész, hogy ki tudja úgy áthajítani az ütőt (mert egy dosszié mégis jobban hasonlít egy pingpongütőre, mint egy pingponglabdára, ha nem is sokkal), hogy a másik ne tudja visszadobni. Bár az ügyirat többször is a földre került, de mindig visszavágta mindegyikük a másik orra elé - ilyetén módon a döntetlent is borítékolhatta volna az ominózus külső szemlélő. Csakhogy nem volt külső szemlélő, mert mindez akkoriban játszódott, amikor Sztupa és Troché közös irodát nyitottak egy közeli világvárosban, s nem volt még titkárnőjük. Mondjuk egy titkárnő, akinek meg van mondva, hogy ne engedjen be senkit, s ne is kapcsoljon be hívást, az most mennyire számít külső vagy belső szemlélőnek, hát, tudja a fene. De nem volt még titkárnőjük, mert összevesztek a személyzeti munkán. Troché elmondása szerint az volt a baj, hogy Sztupa valami nagynénikéjének az unokahúgát akarta alkalmazni, azzal a rissz-rossz dumával, hogy jól beszéli az illető világváros lakóinak nyelvét, ami azért is hülyeség, mert egy világvárosban (miszerint metropolisban - direkte hosszú ó-val mondta a polist, és s-sel is: pólis) annyiféle népek fordulnak meg, hogy persze, valamelyikét biztos érti, nagy biztonsággal megjósolhatóan a magyarokét. Sztupa erre azt válaszolta, persze nem Trochénak, hanem "mafának, akitől Troché szavait is megtudtuk, hogy Troché biztos valami presztízstitkárnőt akart. Miből Troché és "mafa is azt a következtetést vonták le, hogy a kis pártfozsé alighanem vizuális kihívásokkal is szembenéz. Mi nem foglalnánk állást, mert kezdődik a tévéműsor, és nem indítják el, amíg nem adjuk meg a jelet. Legyen a jel ma egy alma! Alma!

Pénteken (27-én) éjjel (0.50-kor) a Cinemax egy holland filmet vetít, az a címe, hogy Szibéria, amiről kétségkívül a hollandusok tudnak a legtöbbet.

Szombaton két kötelező: a ViaSat3-on délután háromnegyed ötkor Van, aki forrón szereti, az m1-en este tízkor a Fehér tenyér. A "kötelező" nem azt jelenti, hogy most kötelező megnézni, hanem azt, hogy egyszer az életben, de akkor sem biztos, hogy jól járunk vele. Magyarul ez itt inkább olyan szolgálati közlemény, hogy kötelező említeni. Hál' istennek, van két szabadon választott is, este háromnegyed tíz előtt az HBO lenyom egy retróbankrablást (a szellemes című Banki melót), tizenegy után viszont a Duna Tv keserít egy ausztrál nekibuzdulással: Liftmesék. Tényleg, ha a mi liftünk mesélni tudna! Nos, akkor én gyalog caplatnék föl az ötödikre.

Vasárnap vissza Szibériába: a Szibériai borbélyt este tizenegy után adja az m1. Az milyen, hogy indiai thriller? Este nyolckor a Cinemaxon A sárga csizmás lány. Utána Az élet oly édes (angol, 1990).

Hétfőn a heti leghülyébb címünk este nyolckor kezd az MGM-en: Lóverseny winchesterre és musztángokra - persze western a szerencsétlen. Délben volt ugyanitt A könnyűlovasság támadása, nyilván a lovak világnapja alkalmából. A Filmmúzeumon 0.45-kor Dekameron, amiért a hetvenes években a Filmmúzeumtól az Astoriáig ért a sor, kizárólag azért, mert dugnak benne. A Duna World este fél tízkor a Petőfi'73-at adja, amibe a Dekameron idején sokan sok mindent láttak bele, ami benne se volt. Mint ahogy dugás sem.

Kedden, ha már a szexnél tartunk, A rajzoló szerződése. Kié? A Duna adja, fél tíz előtt, este. Fél tizenkettő előtt meg az MGM-en lesz a Vének szövetsége. Nos, az én tévém kétségkívül nem vénnek való vidéki tévé.

Szerdán Kallódó emberek este nyolckor a Filmműzlin.

Csütörtökön Arcok lesz 17.50-kor a Cinemaxon, ez az egyetlen jó film a héten, bár lehet, hogy megnézem a Megáll a vonat című szovjet filmet is éjjel fél egy előtt az m2-n, mert gyerekkoromban bojkottáltam az ilyeneket. Maguk ne kompenzálják régi hibáikat tévével. Semmit se csináljanak a tévével.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.