Film

Egy másik arc

Erik Poppe: Utoya, július 22.

  • 2018. november 4.

Film

A címben szereplő helyen és időben (a 2011. évben), alig két órával egy 8 áldozatot követelő oslói autóbomba-merénylet után 77, a Norvég Munkáspárt (kb. szociáldemokrata párt) ifjúsági táborában nyaraló tinédzsert gyilkolt halomra egy zavaros gondolkodású, de korántsem elmebeteg náci. Ez volt Norvégia történetének legnagyobb békeidőben elkövetett tömeggyilkossága.

Az amerikai és kanadai iskolák ámokfutóit nagyon is jól ismerjük a moziból. Ám az ilyesmit tárgyaló filmek – legyenek bármennyire is érzelemmel telítettek, s törekedjenek bármennyire is torkon ragadni s emocionális állásfoglalásra (is) késztetni a nézőt – abból a téveszméből indulnak ki, hogy az emberi cselekedetek indítékait kellő felkészültséggel, érzékenységgel, sőt tudományos megalapozottsággal fel lehet fejteni. Racionalizálják, megértetni próbálják azt, amire valójában nincs magyarázat. Ez a mészárlásokat tematizáló minden eddigi filmet zárójelbe tévő munka most más. Nem merülünk el az ámokfutáshoz vezető ifjúkori sérelmekben, téveszmékben, nem érdekes, hogy a tömeggyilkos miféle nézeteket vall, tettére hogyan készült fel, azt hogyan hajtotta végre; ő maga is csak egy egyetlen villanásra feltűnő, távoli sziluett, nem látjuk arcán sem a hideg diadalt, sem a megszállottság perverz delíriumát.

Egy másik arcot látunk. Az áldozatét. A menekülő kamaszlányét, aki a maga erejéhez mérten próbál segíteni már megsebesített társain, vakmerően visszamegy a táborba húgáért – és éppúgy nem ért semmit abból, ami körülötte történik, ahogy senki más sem a gyanútlanul táborozó fiatalok közül, és ahogy mi sem, ma sem, hiába ül börtönben, vélhetően örökre, a pszichopata gonosztevő. Van, amit nem lehet megérteni.

És van, amit nem is kéne megérteni. Az nem a filmből, hanem a valóságból, a bűncselekmény utóéletéből tudható, hogy a bezárt náci gyilkos pert képes nyerni, saját emberi jogi sérelmeire hivatkozva (langyos a kávé, nem a legújabb lövöldözős videojátékkal játszhat luxuscelláiban stb.) ugyanazon állammal szemben, amely annak idején késlekedett karhatalmat kirendelni a már zajló vérfürdő leállítására. Ez az abszurditás, a saját sérülékenységéről tudni sem akaró modern demokrácia csődje is benne van a tehetetlenül rettegő, a tomboló erő-szak­nak kiszolgáltatott fiatalok arckifejezésében, akik hiába várják a segítséget. Ezt állítja a film, nem többet, de ezt olyan intenzitással, hogy nem lehet a hatása alól kivonni magunkat. És egyetlen snitt az egész. Nincs benne vágás. A kamera megy a lánnyal (a még csak főiskolás Andrea Berntzen nem a jövő, hanem a jelen nagy színésznője), beránt minket is a menekülők közé: tehetetlenségünkre, védtelenségünkre, eszköztelenségünkre döbbent rá. Éppúgy, mint amikor Samuel Maoz tankjába (Lebanon, 2009), Philippe van Leeuw bedeszkázott lakótelepi lakásába (Volt egyszer egy Szíria, 2017) zárva ülünk vagy Saullal terelnek bennünket a halálba. Rettenetes remekmű.

Erik Poppe az elmúlt években érzelmileg telített, gondolatilag jelentős, formailag egyre erőteljesebb filmek sorát készítette. Közülük a 2004-es Hawaii, Oslo óta ez az egyetlen, ami Magyarországon látható.

 

Forgalmazza a Vertigo Média

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.