Film

Egy másik arc

Erik Poppe: Utoya, július 22.

  • 2018. november 4.

Film

A címben szereplő helyen és időben (a 2011. évben), alig két órával egy 8 áldozatot követelő oslói autóbomba-merénylet után 77, a Norvég Munkáspárt (kb. szociáldemokrata párt) ifjúsági táborában nyaraló tinédzsert gyilkolt halomra egy zavaros gondolkodású, de korántsem elmebeteg náci. Ez volt Norvégia történetének legnagyobb békeidőben elkövetett tömeggyilkossága.

Az amerikai és kanadai iskolák ámokfutóit nagyon is jól ismerjük a moziból. Ám az ilyesmit tárgyaló filmek – legyenek bármennyire is érzelemmel telítettek, s törekedjenek bármennyire is torkon ragadni s emocionális állásfoglalásra (is) késztetni a nézőt – abból a téveszméből indulnak ki, hogy az emberi cselekedetek indítékait kellő felkészültséggel, érzékenységgel, sőt tudományos megalapozottsággal fel lehet fejteni. Racionalizálják, megértetni próbálják azt, amire valójában nincs magyarázat. Ez a mészárlásokat tematizáló minden eddigi filmet zárójelbe tévő munka most más. Nem merülünk el az ámokfutáshoz vezető ifjúkori sérelmekben, téveszmékben, nem érdekes, hogy a tömeggyilkos miféle nézeteket vall, tettére hogyan készült fel, azt hogyan hajtotta végre; ő maga is csak egy egyetlen villanásra feltűnő, távoli sziluett, nem látjuk arcán sem a hideg diadalt, sem a megszállottság perverz delíriumát.

Egy másik arcot látunk. Az áldozatét. A menekülő kamaszlányét, aki a maga erejéhez mérten próbál segíteni már megsebesített társain, vakmerően visszamegy a táborba húgáért – és éppúgy nem ért semmit abból, ami körülötte történik, ahogy senki más sem a gyanútlanul táborozó fiatalok közül, és ahogy mi sem, ma sem, hiába ül börtönben, vélhetően örökre, a pszichopata gonosztevő. Van, amit nem lehet megérteni.

És van, amit nem is kéne megérteni. Az nem a filmből, hanem a valóságból, a bűncselekmény utóéletéből tudható, hogy a bezárt náci gyilkos pert képes nyerni, saját emberi jogi sérelmeire hivatkozva (langyos a kávé, nem a legújabb lövöldözős videojátékkal játszhat luxuscelláiban stb.) ugyanazon állammal szemben, amely annak idején késlekedett karhatalmat kirendelni a már zajló vérfürdő leállítására. Ez az abszurditás, a saját sérülékenységéről tudni sem akaró modern demokrácia csődje is benne van a tehetetlenül rettegő, a tomboló erő-szak­nak kiszolgáltatott fiatalok arckifejezésében, akik hiába várják a segítséget. Ezt állítja a film, nem többet, de ezt olyan intenzitással, hogy nem lehet a hatása alól kivonni magunkat. És egyetlen snitt az egész. Nincs benne vágás. A kamera megy a lánnyal (a még csak főiskolás Andrea Berntzen nem a jövő, hanem a jelen nagy színésznője), beránt minket is a menekülők közé: tehetetlenségünkre, védtelenségünkre, eszköztelenségünkre döbbent rá. Éppúgy, mint amikor Samuel Maoz tankjába (Lebanon, 2009), Philippe van Leeuw bedeszkázott lakótelepi lakásába (Volt egyszer egy Szíria, 2017) zárva ülünk vagy Saullal terelnek bennünket a halálba. Rettenetes remekmű.

Erik Poppe az elmúlt években érzelmileg telített, gondolatilag jelentős, formailag egyre erőteljesebb filmek sorát készítette. Közülük a 2004-es Hawaii, Oslo óta ez az egyetlen, ami Magyarországon látható.

 

Forgalmazza a Vertigo Média

Figyelmébe ajánljuk