Az amerikai és kanadai iskolák ámokfutóit nagyon is jól ismerjük a moziból. Ám az ilyesmit tárgyaló filmek – legyenek bármennyire is érzelemmel telítettek, s törekedjenek bármennyire is torkon ragadni s emocionális állásfoglalásra (is) késztetni a nézőt – abból a téveszméből indulnak ki, hogy az emberi cselekedetek indítékait kellő felkészültséggel, érzékenységgel, sőt tudományos megalapozottsággal fel lehet fejteni. Racionalizálják, megértetni próbálják azt, amire valójában nincs magyarázat. Ez a mészárlásokat tematizáló minden eddigi filmet zárójelbe tévő munka most más. Nem merülünk el az ámokfutáshoz vezető ifjúkori sérelmekben, téveszmékben, nem érdekes, hogy a tömeggyilkos miféle nézeteket vall, tettére hogyan készült fel, azt hogyan hajtotta végre; ő maga is csak egy egyetlen villanásra feltűnő, távoli sziluett, nem látjuk arcán sem a hideg diadalt, sem a megszállottság perverz delíriumát.
Egy másik arcot látunk. Az áldozatét. A menekülő kamaszlányét, aki a maga erejéhez mérten próbál segíteni már megsebesített társain, vakmerően visszamegy a táborba húgáért – és éppúgy nem ért semmit abból, ami körülötte történik, ahogy senki más sem a gyanútlanul táborozó fiatalok közül, és ahogy mi sem, ma sem, hiába ül börtönben, vélhetően örökre, a pszichopata gonosztevő. Van, amit nem lehet megérteni.
És van, amit nem is kéne megérteni. Az nem a filmből, hanem a valóságból, a bűncselekmény utóéletéből tudható, hogy a bezárt náci gyilkos pert képes nyerni, saját emberi jogi sérelmeire hivatkozva (langyos a kávé, nem a legújabb lövöldözős videojátékkal játszhat luxuscelláiban stb.) ugyanazon állammal szemben, amely annak idején késlekedett karhatalmat kirendelni a már zajló vérfürdő leállítására. Ez az abszurditás, a saját sérülékenységéről tudni sem akaró modern demokrácia csődje is benne van a tehetetlenül rettegő, a tomboló erő-szaknak kiszolgáltatott fiatalok arckifejezésében, akik hiába várják a segítséget. Ezt állítja a film, nem többet, de ezt olyan intenzitással, hogy nem lehet a hatása alól kivonni magunkat. És egyetlen snitt az egész. Nincs benne vágás. A kamera megy a lánnyal (a még csak főiskolás Andrea Berntzen nem a jövő, hanem a jelen nagy színésznője), beránt minket is a menekülők közé: tehetetlenségünkre, védtelenségünkre, eszköztelenségünkre döbbent rá. Éppúgy, mint amikor Samuel Maoz tankjába (Lebanon, 2009), Philippe van Leeuw bedeszkázott lakótelepi lakásába (Volt egyszer egy Szíria, 2017) zárva ülünk vagy Saullal terelnek bennünket a halálba. Rettenetes remekmű.
Erik Poppe az elmúlt években érzelmileg telített, gondolatilag jelentős, formailag egyre erőteljesebb filmek sorát készítette. Közülük a 2004-es Hawaii, Oslo óta ez az egyetlen, ami Magyarországon látható.
Forgalmazza a Vertigo Média
