A nő nézőpontját bemutató rész olyan, mintha (volt pár ilyen, ugyebár) egy Amerikába szakadt Antonioni-filmet néznénk: látszólag semmi sem történik (vagyis a semmi történik), a jelenetek komótosan építkeznek, és épp a tetőpont marad rejtve bennük, ráadásul a címszereplő Eleanor Rigby (nem véletlen a Beatles-áthallás) mást sem tesz, mint eltűnik a jelenetekből, szerettei életéből. Kisbabaként eltűnik apja kezéből az óceánban, eltűnik férje életéből, majd családjához menekül, de tőlük is állandóan megszökik, kisurran az egyetemi tanteremből, alkalmi szexpartnere lakásából, majd végül New Yorkból Párizsba „szökik”, és akkor mi is nyomát vesztjük. Hiába veszik körül megértő, segíteni vágyó emberek, mindannyiuktól menekülni próbál. A férfi az eltűnést elszenvedő fél szempontjából követi végig ugyanazt a veszteséget, illetve veszteségek láncolatát (férfi és nő elvesztik gyermeküket, ezért a nő elveszti „saját magát”, ezért pedig a férfi elveszti a nőt), jobbára ugyanabban a stílusban, ami ez esetben nem jelent redundanciát. Paradox módon egyfelől kiegészíti A nő nézőpontját, bizonyos értelemben „betömködi a hézagokat”, másfelől viszont nem válaszol meg több kérdést, mint elődje. A történetet láthatatlanul mozgató erő, a szerelmespárt szétszakító trauma mindkét filmben rejtve marad: a rendező bízik annyira a nézőkben, hogy csupán információmorzsákat ad, és ezekből a nézőre bízza a cselekményindító tragédia rekonstruálását. Benson egyébként A férfi esetében is ragaszkodik az európai új hullámokat idéző stílusjegyekhez: a történet helyett a történetmesélés hangsúlyozása, tetőpontok helyett azok hiánya, takarékos, célelvű szerkezet helyett elkalandozó epizódok (mindkét részben fontos szerepet kap a szerelmesek lakhelye, New York: mindketten hosszan, látszólag céltalanul kóborolnak a város utcáin), megnyugtató lezárás helyett pedig többértelmű, nyitott befejezés. Ha A nő a hiány/eltűnés filmje volt, akkor A férfi a jelenlété: Conor akkor is próbál ott lenni, éreztetni közelségét, amikor Eleanor eltaszítja magától – ahogy a nő el-eltűnik, úgy a férfi mindig újra és újra felbukkan. Kicsit talán az Egy hatás alatt álló nő Nickjére emlékeztet, aki nem egészen érti, mi történik feleségével, de próbál a maga módján segíteni, ám magára maradva végleg eltéved. Rövid megjegyzés: mivel mindkét rész Eleanor Rigby eltűnéséről szól (először maga, majd Conor számára tűnik el), talán okosabb lett volna, ha a magyar cím jobban ragaszkodik az angol eredetihez.
Mindkét filmben kulcskérdés a színész rátermettsége: James McAvoy hibátlan az érzelmi stabilitásából kibillentett férfi szerepében, aki se nem túl gazdag, se nem túl szép, se nem túl magabiztos, viszont próbál ott lenni, figyelni és segíteni. Jessica Chastain is olykor csúnya és elgyötört, ám a felszín alatt mindig felsejlik az a vonzó nő, aki egykor megbabonázta Conort. Mindketten valahogy a nem cselekvés, passzivitás eszközeivel, eszköztelenségével keltik életre figuráikat. Gyakran elhagyják a szokványos színészi játékpatronokat, s nem is a dialógusra támaszkodnak, amikor a szereplők hangulatának vagy személyiségének lefestéséről van szó. A céltalan városi kóborlás, az otthoni tétlenség ez esetben sokkal kifejezőbben beszél róluk. A másik eszköz, mellyel Benson kitűnően árnyalja figuráit, az a családjukhoz fűződő kapcsolatuk: mindketten kénytelenek újra gyermekké válni, és visszaköltözni szüleikhez. Egyikük viszonyai sem problémamentesek, és a kizökkent élethelyzet már eltemetettnek hitt traumákat és konfliktusokat játszat újra mindannyiukkal (William Hurt, Isabelle Huppert és Ciarán Hinds mind nagyon visszafogottan, mégis egyértelműen képes érzékeltetni, hogy a szülőkkel sincs minden rendben). A szülő-gyermek kapcsolatok bonyolításával Benson ravaszul visszacsempészi a drámai konfliktust az egyébként dedramatizált alkotásokba.
A már említett epizodikus, laza, időben nem kötött szerkezet alkalmazása és a konvencionális dramaturgia hiánya mindkét filmben más célt szolgál: A nő esetében a depressziós Eleanor céltalanságát, összecsúszó időérzékét teszi a néző számára is érzékelhetővé, A férfi esetében a Conor lába alól kicsúszó talajt, ahogyan felesége nélkül élete lassan célját veszti.
A rendező – főleg ahhoz képest, hogy ezek az első egész estés filmjei – hihetetlenül biztos kézzel, apró rezdülésekből és látszólagos eseménytelenségből építi fel a történetet, nagy könnyes katarzisok és pátosz nélkül, melyek az ilyen történetek esetében mindig csábítóan kínálják magukat. Semmit nem vesz el a két alkotás értékéből, hogy sok jelenetben és beállításban osztoznak: a más nézőpontból történő kibontakozás újabb apró részleteket ad a cselekményhez, de egyik film sem magyarázza teljesen a másikat – mindkettő megőrzi titokzatosságát, és önállóan is teljes egységet alkot. Nehéz filmre vinni a hiányt, de ezúttal kétszer is sikerült.
Forgalmazza a Vertigo Média
